EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

„Társasházban lakni nem mindig felhõtlen dolog. Igaz, hogy minden tulajdonosnak saját lakása van, és azon belül úgy élheti az életét, ahogyan akarja, de azért az együttélés elemi szabályait be kell tartani. A mi társasházunkban él egy család, amely sok kellemetlenséget okoz a többi lakónak. Hangos kopácsolással járó tevékenységet folytatnak; a közös tulajdonú udvaron és egy hosszabb folyosón a vállalkozásukhoz szükséges eszközöket tárolnak, amelyek rossz – sokak szerint az egészségre is ártalmas – szagot árasztanak. Mindehhez nincs a többi lakótól engedélyük, de ez nem is zavarja õket, mert mindenki felett uralkodni akarnak. Agresszivitásuk bántó, ezért jobb nem is szólni nekik. De akkor hogyan lehet elviselni ezt a helyzetet?”

A közmondás szerint „Rossz szomszédság török átok”. Ennek a gondolatnak az igazságát levélíró testvérünknek minden ízében meg kellett tapasztalnia. Manapság aki csak teheti, családi házba költözik, mert a „társasház” megjelölés hallatán sokan az állandó alkalmazkodásra, sõt a gyûlölködésre asszociálnak. Pedig sokféle áldás származhat abból, ha jóakaratú, segítõkész emberek élnek közös fedél alatt. Sajnos mai világunk egyre inkább nélkülözi a tiszteletadást, a toleranciát. Mintha pattanásig feszített húrokká váltak volna az emberek idegei, a legkisebb vélt vagy valós sérelem esetén bosszúért kiáltanak. Szívbõl becsülöm testvérem türelmét, keresztényi magatartását, hiszen évek óta tûri, hogy nyugalmát megzavarják, és a megoldás érdekében mindig a békesség útját kereste. Hosszabb levelébõl kiderül, hogy az arrogáns, a lakótársak számára ártalmas szomszédokat eleinte igyekezett szép szóval jobb belátásra bírni, ám mára – miután agresszív viselkedésük elzárja az emberi kommunikáció lehetõségét – viszonyuk nagyon megromlott.

De mit hoz a jövõ? Hiszen az uraskodó szomszédoknak kicsi gyermekeik is vannak, és ha a zaj- és szagártalmas vállalkozásukat nem folytathatják, nem lesz mibõl eltartaniuk õket. Persze ugyanakkor ott van az érem másik oldala is: az, hogy deres halántékú testvérünk nem így képzelte el nyugdíjas éveit. A nagyvárosból vidékre költözött, hogy a falusi élet békéjét, a jó levegõt és a csendet élvezhesse. Egy kisközség társasházát választotta, mert szeretetteli légkört, családias hangulatot remélt. Ám most, ha visszatekint korábbi életére, még a nagyváros benzingõzös levegõje és személytelen világa is vonzóbbnak tûnik számára jelenlegi helyzeténél. Csalódottá, megkeseredetté vált, és lassan csöndes megadással beletörõdik a megváltoztathatatlanba. Kérem, ne ezt tegye! Mert ahogyan a megtorlás, úgy az elfojtott harag, az emésztõ gond is nagyon sokba kerülhet az embernek! Míg a bosszúforralás golyvát, agyvérzést vagy szívrohamot idézhet elõ, addig nem ritka, hogy az állandó stressz, félelem és keserûség vastagbélnyálkahártya-gyulladáshoz vezethet.

A szkeptikusok hosszú évszázadokon át irreálisnak tartották, sõt ma is sokan naivnak tekintik a jézusi tanácsot: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esõt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5,44–45) Hiszen amikor Jézus a szüntelen megbocsátásról, az ellenség szeretetérõl tanít, akkor a lelkünket és a testünket egyaránt óvni akarja. A lelkünket attól, hogy a mennyei jutalom helyett megelégedjen a földivel, testünket pedig attól, hogy a gyûlölet szervi elváltozásokat okozzon szervezetünkben. Megszívlelendõ az a Booker T. Washingtontól származó híres idézet is, amely így szól: „Egyetlen embernek sem adok lehetõséget arra, hogy lelkemet a gyûlölködés szintjére sülylyessze.” Milyen nagyszerû ez a gondolat, hiszen ha valakit gyûlölünk – legyen bár kilométerekre hálószobánktól –, elrabolja álmunkat! A harag megmérgezi életünket: munkakedvünk odavész, sõt a szabadság ideje sem jelent már kikapcsolódást, mert akit gyûlölök, bárhol járok is, mindig üldöz. Salamon királynak is lehettek ilyen tapasztalatai, mert ezt írja: „Jobb egy tányér fõzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyûlölet van.” (Péld 15,17) Az Úr Jézus tanítványai is beleestek a kísértõ ásta verembe, amikor tûzesõt kértek a mennybõl egy samáriai falu lakosságára, amiért nem fogadták be õket. Mesterünk azonban megdorgálta õket, mert túlfûtött haragjukban nem vették észre, hogy milyen lélek van bennük (Lk 9,51–56). Bizony nem szükséges különleges önvizsgálatot végeznünk, anélkül is jól tudjuk, hogy nagyon nehezünkre esik a rosszat jóval viszonozni. Sérelmeinkre duzzogással, ajtócsapkodással, rosszabb esetben feljelentéssel reagálunk. Boszszúvágyunknak csak Jézus segítségével tudunk ellenállni. Ha elmerülünk az õ halálig elmenõ szeretetének tengerében, ha nemcsak hallgatjuk szavát, de meg is rendülünk felette: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34), akkor könnyebb lesz megbocsátanunk! Mert õ így könyörgött ellenségeiért a keresztfán.

Kedves levélírónk számára – aki jogosan kívánja, hogy saját otthonában élvezhesse a nyugalmat – csak egy út kínálkozik, ha valódi lelki békét keres: a megbocsátó szeretet gyakorlása. Azé a szereteté, amelyet Megváltónktól tanultunk, s amely „nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat” (1Kor 13,5). Ha minden ember ezeket az igéket tartaná az együttélés aranyszabályának, nem volnának soha szomszédi torzsalkodások, de háborúk sem! Ha ebben a szellemben élnének egymás mellett a lakók a társasházakban, ha vallanák, hogy a „tulajdonostárs is érzõ ember”, és nem lehet folyton visszaélni a türelmével és megértésével, akkor virágosabb lenne ez a föld. Azt tanácsolom, hogy levélíró testvérünk ne adja fel a kellemetlen szomszédok meggyõzhetõségének reményét. A házfelügyelõ irányításával próbálják meg szeretettel rábírni õket, hogy legyenek tekintettel tulajdonostársaik életminõségére. Keressék meg közösen azokat a lehetõségeket, amelyekkel a vállalkozás is fennmaradhat a jogi kereteken belül, ugyanakkor senkit sem zavar. A segítség felajánlása, az empatikus közlésmód sokszor lefegyverzi az erõszakoskodókat, és talán példaadó higgadtságunk és szeretetünk még ahhoz is elsegíti õket, hogy megkérdezzék: honnan nyerjük lelki erõnket? Így még bizonyságtétel, lelki aratás is lehet a próbás szituációból. Ha pedig semmiféle megegyezés nem jön létre, még az elköltözés is szóba jöhet végsõ megoldásként! Tudom, hogy fõleg idõsebb korban erre a lépésre már nehezen szánja rá magát az ember, de nem szabad feladni a reményt, hogy az új helyen baráti közösségre lelhetünk!

Lelki békességének visszatérését, az áldatlan helyzet megoldását kívánva testvéri szeretettel üdvözli:

Szõkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::