Egyházunk egy-két hete

Szombaton Nagykanizsán járva többször gondoltam rád. Tudtam, hogy a szolnoki kerületi napról te írod majd a beszámolót. Izgalommal töltött el az, hogy kilométerekkel odébb ti ugyanarról a témáról gondolkodtok el, és keresitek a választ az Ige fényében. Többször eszembe jutottál: vajon mit fogsz írni? Benned mi marad meg ebből a missziói napból, amely a három helyszínből következően különböző, Krisztus által mégis egy?

Engem már érkezésemkor megragadott egy zászló. A pódiumon állt kifeszítve, rajta a hímzett felirat: „Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület”. Alatta a Jó Pásztor alakja, nyakában a megtalált báránynyal, kezében azonban a megszokott bot helyett egy evezővel. Mit fejez ki ez a furcsa jelkép? Mellettem ült Ittzés János püspök, én mégis elfelejtettem megkérdezni tőle, annyira lekötöttek a saját gondolataim. Lenyűgözött a kép. Az egyház Uráról üzent nekem, aki nemcsak megmenti és terelgeti nyáját, hanem együtt is evez vele. Képzavarnak tűnik? Emlékezz, hogy az egyház másik szimbóluma a hajó. Micsoda vigasztalás van ebben a képben! Isten nemcsak kormányosa a hajónak, hanem a viharokban velünk együtt küzd, sőt helyettünk harcol a hullámokkal. Pünkösd közelében egyre többször jut eszembe Pál szava a Róm 8,26-ból. Ott az apostol arról szól, hogy erőtlenségeinkben „maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodással”. (Azóta megtudtam, hogy e különös jelkép a kerület két évszázaddal ezelőtt készült első pecsétjébe volt vésve.)

Miért is mondom el ezt neked? Azért, mert a nagykanizsai nap folyamán egyre világosabbá vált számomra, hogy milyen legyengült népe vagyunk mi Istennek. A Római levél 12,9–21 része szembesített önmagunkkal. Az igeszakaszban huszonegy parancs és hét tiltás fogalmazódik meg, amelyeken keresztül Isten ereje „falhoz állít bennünket” – kezdte előadását Ittzés püspök. – Lelepleződik, hogy mennyire nem törődünk a lelkünkkel. A felgyorsult élettempóra hivatkozva elhanyagoljuk a belsőnk ápolását. Nincs időnk a csendességre, az igeolvasásra, az imádkozásra. Csoda, hogy belerokkanunk?! – tette föl a kérdést az egyházkerület vezetője.

De nincs időnk a másokkal való lelki kapcsolat ápolására sem. Az elszürkült hétköznapok megosztják a legintimebb közösségeket is. Családtagok gyűlölködnek egymással, sokszor apró félreértések miatt. Gyülekezetek erőtlenednek el azért, mert nincs a hívek között egység. S ha a testvért nem tudjuk hordozni, mennyivel nehezebb elfogadni az idegent, leginkább pedig az ellenséges embertársat?! A püspök szavaival élve szinte „szűköl bennünk a rossz lelkiismeret”, amikor rádöbbenünk, hogy a ránk bízott feladatot, a képmutatás nélküli szeretet megélését mennyire képtelenek vagyunk betölteni. Hol a külvilág elutasításának, hol pedig önnön csüggedt erőtlenségünknek vagy éppen konokságunknak a falába ütközünk. Ám aki szeretetben él, az nem állhat meg félúton! – figyelmeztetett Ittzés János, aki szavaival Krisztusra irányította figyelmünket. Vele le lehet dönteni a bennünk lévő korlátokat és a rajtunk kívül álló falakat. Az ő erejével a szeretet megélése többé nem követelményként feszül előttünk, hanem megkapott ajándékká válik.

A kezdő- és a záróáhítatot tartó lelkészek – Szeverényi János és Deme Dávid – is arra a kérdésre keresték a választ, hogy ennyi feladathoz hol találhatunk segítséget? Hol a jó hír, az evangélium? Néhány fejezettel korábban, a Róm 5,5-ben találhatjuk meg a feleletet: „(…) mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Szeverényi János országos missziói lelkész a Kis herceg mondatára utalva – „jól csak a szívével lát az ember” – arról vallott, hogy csak a megtért szív láthat és szerethet jól. Az, amelyik engedi, hogy Isten munkálkodjon benne.

Deme Dávid nagykanizsai lelkész a záró igehirdetésben hasonló összefüggésben idézte Weöres Sándor sorát: „Isten rajtam végtelen könny. Isten bennem végtelen mosoly.” Az Úr szava bizony ítéletté válik felettünk, ha nem engedjük, hogy a szívünkig hatoljon, de üdítő erővé, a szeretet forrásává lesz, ha engedjük, hogy Lelke által átjárjon.

Kedves Olivér! Úgy érzed, nagyon bánatosak voltunk aznap ott, Nagykanizsán? Szó sincs róla! Talán először megszomorodtunk, amikor szembesültünk erőtlen önmagunkkal, ám a személyes beszélgetések meggyőztek minket arról, hogy Isten Lelke örömet adott nekünk. Rég nem látott testvérekkel válthattunk pár mondatot. Örvendezhettünk a nagykanizsai fiatalok szolgálatán, akik egy színdarabot adtak elő arról, hogyan jött el a Világosság szabadulást és fényt hozva a sötétség barlangjában élőkhöz. Nem titok előtted, a darab Krisztusról szólt.

Örültünk annak, hogy Isten Lelke munkálkodik egyházunkban a különböző missziói szolgálatokon keresztül. Hálás szívvel gyűjtöttünk adományt a megelevenedett sárbogárdi gyülekezet gyermektáboraira.

Mindezek mellett én mint vendég – hiszen lakóhelyem szerint a déli kerülethez tartozom – a „nyugatiak” zászlójának üzenetét is magammal hoztam, és megosztom veled mint szolgatársammal: Erőtlenségünkben nem vagyunk magunkra hagyva, Isten Lelke velünk evez!

B. Pintér Márta

Regionális hozzárendelés: Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület