A hét témája

Lelkészgyűlés a „Markóban”

Rendhagyó helyszínen tartotta legutóbbi ülését a Pesti Evangélikus Egyházmegye Lelkészi Munkaközössége (LMK) május 12-én: a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Nagy Ignác utcai börtönében – vagy ahogy talán többen ismerik: a „Markóban”. A speciális helyszín kiválasztásának apropóját az adta, hogy a büntetés-végrehajtási intézetekben több mint három éve szolgálnak státusban lévő evangélikus lelkészek. Ők eddigi tapasztalataikról, az objektum parancsnokai pedig a lelkészi munka fontosságáról, a fogadtatásról, az eddig megtett útról, a jövő lehetőségeiről beszéltek a résztvevőknek.

Reggel 9 óra. A belépés szigorúan szabályozott procedúrája után a vendéglátók barátságosan berendezett tárgyalóba kísérik az érkezőket. Evangélikus börtönlelkészeink – Bízik László, Bácskainé Vári Krisztina és Thuránszky István –, valamint Udvardy István római katolikus diakónus terített asztallal, pogácsával, kávéval, ásványvízzel fogadnak minket. Pár percig megilletődött, halk beszélgetés, majd ajtónyílás: megérkezik a börtönparancsnok. Kezdődik az ülés.

Csere László dandártábornok, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka köszöntőbeszédében elmondta: nagy megtiszteltetés számára, hogy a Pesti Egyházmegye lelkészei elfogadták a meghívást. (Az ötletadó egyébként Bízik László vezető börtönlelkész volt.) Az intézmény vezetői nyitottak az újabb találkozási lehetőségek iránt – azért, hogy minél szorosabb legyen az együttműködés a történelmi egyházak és a büntetés-végrehajtási intézetek között. A nyitás a rendszerváltás után kezdődött: előtte a börtönök és az egyházak kapcsolatát az elzárkózás jellemezte. „Rácsokon át méregettük egymást” – ahogyan a fogvatartottak számára sokszorosított éneklapról énekeltük az ülés kezdetén…

A mélységből kiáltunk

Maga az LMK-ülés a szokott rend szerint zajlott Győri Gábor esperes vezetésével – azzal az egyáltalán nem „elhanyagolható” különbséggel, hogy minden elhangzott szónak más „akusztikája” volt hazánk egyik legismertebb börtönének a falai között. Szabadságról, igazságról, rabságról, kegyelemről bizony egészen másra asszociál az, aki a rácsokon belül él, mint az, aki azokon kívül tartózkodik – még akkor is, ha tudja, hogy pár óra elteltével igazolványa felmutatásával „szabadulhat”…

Az igehirdetési előkészítőt Tamásy Tamásné tartotta a 130. zsoltár megragadóan szép versei alapján: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat! (…) Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.” Akad-e közöttünk olyan, aki bátran, önbizalommal telve, bűntelensége tudatában állhat meg Isten szent színe előtt, éljen akár „kint”, a szabad világban vagy „bent”, a rácsok mögött? – tette fel a kérdést a zuglói lelkésznő. Mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösök, rabok, megkötözöttek vagyunk, akik Isten kegyelme nélkül elvesznének. Szabadulásunk ára Jézus Krisztus halála volt. Ő meghallotta mélységből kiáltó szavunkat, értünk megjárta a halált is, hogy feltámadásával utat nyisson az örök életre, a szabadulásra – hangsúlyozta Tamásy Tamásné.

Lelkészek a tömlöcben

A textus elemzése, a hozzászólások után a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának alezredese, Benedek Ede érkezett körünkbe, hogy megtartsa A börtönlelkészség három évének tapasztalatai című előadását, átfogó tájékoztatást adva az elmúlt időszak eredményeiről, illetve az előzményekről, amelyek lehetővé tették, hogy lelkészek szolgálhassanak a börtönökben.

Szavaiból kiderült: a lelkipásztorok mindig is jelen voltak a „tömlöcökben”; volt idő, amikor sajnos nem szolgálatot végzőként, hanem elítéltként. Az egyházak és a büntetés-végrehajtási intézetek viszonyában a fordulatot a rendszerváltás hozta meg: 1990 után egy igazságügyi minisztériumi rendelet lehetővé tette a lelkigondozást, az istentiszteletek, hitéleti foglalkozások tartását, a kegytárgyak, könyvek, Bibliák behozatalát, majd 2000-től a büntetés-végrehajtási intézetekbe státusban lévő börtönlelkészek kerültek. A törvényi alap megléte után összeültek a történelmi egyházak vezetői, és megállapodtak a felosztásban: ennek eredményeképpen 18 római katolikus, 12 református, 3 evangélikus lelkipásztor és 1 rabbi állhatott szolgálatba. Arról is döntés született, hogy a lelkészek szakmai felügyeletét mindig a felettese (vagyis a püspöke) látja el, a börtönben pedig osztályvezetői besorolást kapnak. Hamarosan a személyi feltételek mellé a tárgyi feltételek is „felsorakoztak”: irodát, kápolnát bocsátottak a lelkészek rendelkezésére.

Milyen rendszer szerint működik a lelkigondozás a börtönben? A börtönbe bekerülő a befogadó bizottság előtt tájékoztatást kap a lelki élet gyakorlásának lehetőségéről. A kapcsolatfelvétel tehát már a kezdetekkor megtörténhet. A vallásgyakorlás önkéntes: nincs „kötelező istentisztelet”, és a lelkész sem végezhet hittérítést, ha egy fogvatarott nem igényli a szolgálatát. Aki azonban szeretne a lelkipásztorral beszélgetni, arra a börtön – a kötelező napirendet figyelembe véve – minden esetben teret ad. Nincs olyan időbeli korlát, mint például a hozzátartozókkal való találkozás, a „beszélő” esetében: a pappal való kapcsolattartás nem korlátozódik csupán havi egy-két alkalomra. Ha egy fogvatartott Isten szolgájával akar beszélni, nem utasítják el kérését.

Az alezredes szerint az egyéni lelkigondozás nagyon fontos a börtön lakói számára, kérik, igénylik ezt a fajta szolgálatot. A lelkész abban is nagy segítséget tud nyújtani az elítéltnek, hogy amikor elérkezik a szabadulás ideje, felveszi a kapcsolatot a családdal, a hozzátartozókkal, és felkészíti a fogvatartottat a szabadulásra, a társadalomba való viszszailleszkedésre. De szervezhet nyári tábort is az elítéltek gyermekeinek, és egyéb programok koordinálásában is feladatot vállalhat.

A lehetőség adott

– bárki élhet vele

Budapest három nagy büntetés-végrehajtási objektuma közül a Nagy Ignác utcai börtönben – Bízik László lelkész és Udvardy István katolikus diakónus áldozatos munkájának köszönhetően – tavaly egy kápolna épült, melyet ökumenikus szertartás keretében szenteltek fel.

Bár statisztika még nem készült, az intézetvezetők sokéves tapasztalata alapján elmondható, hogy a fogvatartottak mintegy 5-10%-a igényli a lelkészi szolgálatot. Hogy ez kevés vagy sok, nézőpont kérdése. Tény, hogy személyiségfüggő, hogy ki kéri a lelkigondozást, ki keresi fel a kápolnát. Azt sem mondhatjuk, hogy az elkövetett bűn súlyossága vagy a kiszabott büntetés hossza egyenes arányban állna a hitélet gyakorlása iránti vággyal… A lényeg, hogy adott a lehetőség – egészen odáig menően, hogy a gyanúsított mindenféle ellenőrzés nélkül írhat levelet közvetlenül a lelkipásztornak, az e célra kihelyezett postaládába téve üzenetét.

Az utógondozás kérdése még megoldásra vár. A szabadulók sok esetben a „levegőben lógnak”, munkát találni, emberi kapcsolataikat felvenni, családjukba visszaépülni bizony csak segítséggel tudnak. Példaértékű a Mécses Szeretetszolgálat „félutas háza”, amely arra az időre ad fedelet, amíg a szabadon bocsátott elítélt megtalálja a helyét a világban. Ezen a téren is sokat tehetnek és tesznek is a börtönlelkészek, akár úgy is, hogy gyülekezeti közösségbe, segítő kézből segítő kézbe adják tovább a szabadulót.

Benedek Ede szerint a kezdeti nehézségek után igen jól és egyre szélesebb körben zajlik a börtönlelkészi szolgálat: az erre elhívatott papok, lelkipásztorok nemcsak a fogvatartottak, hanem az objektum dolgozói között is végzik szolgálatukat.

A börtön a templomuk

A délelőtt további részében egy előadásra és három korreferátumra került sor a szolgálatban közreműködő börtönlelkészek jóvoltából. Elsőként Bízik László ismertette sokéves szolgálatának tapasztalatait. Mint elmondta, a legelső és a most újrafogalmazott munkaköri leírásainak párhuzamba állításával jól észrevehetőek a különbségek. Láthatóvá vált az előrehaladás, annyi megjegyzéssel, hogy ami ott, a „Markóban” megvalósult, még modellértékűnek számít az egész országban. A napi nyolcórás munkaidőben a börtönlelkész szabadon jöhet-mehet az objektum területén belül, istentiszteletet, bibliaórát, heti fogadóórát tarthat, személyes beszélgetést végezhet. Anno egy sötétzárka szolgált irodájául a Gyorskocsi utcában, ma már rendezett körülmények között ülhet le, és intézheti az adminisztrációt, a lelkigondozást. Természetesen a Markó utcában is van irodahelyiség, és a zárkákban is felügyelet nélkül tehet látogatást az elítéltek kérése szerint. Ez talán a leglényegesebb újdonság. A munkaköréhez esketés, keresztelés is tartozik. A leírás külön szót ejt a lelkészi titok megtartásáról: a börtönlelkész lelkészi esküje és lelkiismerete szerint jár el. Ha ilyen irányú kérés érkezik hozzá, joga és munkaköri kötelessége a fogvatartott családjával való kapcsolattartás – ezt például a felügyelők nem tehetik meg!

Pasztoráció és evangélizáció

Thuránszky István, Bízik László fiatalabb kollégája a pasztoráció és az evangélizáció kérdéséről szólt a jelenlévőkhöz. Mit jelent e két fogalom a börtön falai között? A pasztoráció a személyes lelkigondozást, míg az evangélizáció a csoportos szolgálatvégzést jelenti. A heti hittan- és bibliaórák – melyeken akár tíz-tizenkét rab is részt vesz egy körletből – több türelmet igényelnek a lelkésztől. Előfordul ugyanis, hogy közbeszólásokkal, poénokkal, viccekkel, kötekedő megjegyzésekkel teszik próbára a lelkipásztor türelmét. A személyes zárkalátogatások már több pozitívummal, örömmel járnak.

A módszer, amelyet Thuránszky István alkalmaz, és amelytől eredményt remélhet bárki is e nehéz szolgálatban, a szeretet. Csak ez – és persze a türelem – győzheti meg a rábízottakat.

Vannak, akik fizetség nélkül végzik szolgálatukat a börtönökben. Az ő tevékenységükről Liturgikus alkalmak és missziósok címmel Udvardy István római katolikus diakónus beszélt a lelkészeknek. Külön kiemelte a Mécses Szeretetszolgálat, a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió és a Magyar Testvéri Börtöntársaság áldozatos munkáját, illetve annak a több mint harminc lelkes civilnek a szolgálatát, akik csomagjaikkal, jó szóval, ökumenikus istentiszteleti alkalmak szervezésével igen sokat tesznek az elítéltekért.

A büntetés-végrehajtási intézet vezetőinek jóvoltából a lelkészek rövid sétát tehettek az épületben. Koszty László őrnagynak, a Nagy Ignác utcai börtön parancsnokhelyettesének szakszerű vezetése a nap egyik kiemelkedő eseményévé vált. A mindenre nagy türelemmel és a laikusok számára is világosan, érthetően felelő őrnagyot menet közben kérdések sokaságával bombázták az LMK résztvevői. Udvar, körletek, folyosók, lépcsők, rácsok, őrök és őrök… – végül pedig az új, tavaly épített kápolna. Itt, a puritánságában megragadó, megszentelt falak között hangzott el a fiatal lelkésznő, a börtönlelkészi szolgálatba tavaly decemberben bekapcsolódó Bácskainé Vári Krisztina korreferátuma, Igazságosság és az irgalom dilemmája címmel. A pesti lelkészek kihelyezett, Markó utcai ülése énekkel, imával, esperesi zárszóval – és nem feledhető képekkel, benyomásokkal, érzésekkel végződött.

(A riport elkészítésének lehetőségéért e helyütt is szeretnénk köszönetet mondani Csere László dandártábornoknak és Koszty László őrnagynak.)