Élő víz

Alig van valami körülöttünk, amire ne mondanánk, hogy krízisben van. Kritikus helyzetben van az ember, válságban a gazdaság. Gyakran halljuk azt is, hogy ítélet alatt sínylődik a kereszténység, és a kegyelmi idő utolsó másodperceit emészti fel. Válságból válságba jutunk.

A fenti mondatokkal nem lehet vitatkozni, mert igazak és tapasztalhatóak. Azonban a hit oldaláról megközelítve ezt a témát nem a beletörődés közömbösségével kell tudomásul vennünk, hogy ez így van, és nincs mit tennünk, hanem vizsgálnunk kell a megoldás lehetőségét. A lélektan a krízissel kapcsolatban megállapítja, hogy benne egyszerre jelen van a veszély és az esély. A gond akkor fokozódik, amikor az egyén a veszély áldozatává válik, és egyre tehetetlenebbül zuhan a mind sötétebb mélységbe, reményt sem látva arra, hogy visszafordulhatna belőle. Ilyenkor az egyén lelki, majd fizikai ereje annyira meggyengül, hogy képtelen esélyt remélni és a korábbi, elfogadhatóbb állapothoz visszatérni. Ilyen helyzetben szétesik a rendezett személyiség, és az időérzékelése megsérül. A lélekgyógyászok a krízis okozta panaszokat annyira súlyosnak vélik, hogy már azt is nagy eredménynek tekintik, ha ilyen állapotból legalább megközelítőleg viszszaszerezhető a korábbi egyensúly.

A korábbi egyensúly maximuma azonban a hívő számára minimumnak is kevés. Be kell ismernünk, hogy a válságba sodródásnak alapvető oka az Istentől való korábbi elsodródás és a tőle nagy távolságban való „éldegélés”. Az egyensúly visszaszerzésére tett kísérlet ebben a megmaradó távolságtartásban tartós veszélyhelyzet fenntartását jelenti. Ezért ezen a téren is rá kell döbbennünk, hogy a válság megszüntetésének útja nem lehet más, mint visszaérkezni Istenhez, közel maradni Krisztushoz. Figyeljük meg, milyen észrevétlen áruljuk el magunkat, amikor távol vagyunk az Úrtól. Imádságunk ilyenkor azért könyörög, hogy „jöjj közel hozzám”, hogy „ne hagyj el”. A krízisben lévő lélek, a szétesőben lévő egyéniség még érzékeli a távolságot, de a maga távolodását az Isten eltávolodásába vetíti át. Isten, bár mindig közel van, a válsághelyzetben távolodni látszik a megroggyant lélek előtt. A hit krízisintervenciója abban áll, hogy érzékeli Jézus Krisztust mint válságkezelő erőt, aki egyénre szabott problémamegoldó stratégiák sokaságát hozta a világba az ember megmentéséért.

Az Újszövetségben a krízis ítéletet jelent, amelynek következménye a büntetés; ez pedig mindig az „Isten templomának” megtisztításáért történik. „Mikor ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk” (1Kor 11,32). Benne van ebben az igében az, hogy a krízist, az ítéletet nem lehet elkerülni, de ennek legrosszabb lehetőségét, azaz a kárhozatot, Krisztus kegyelméből igen. A sérült lélek annyit érzékel, hogy van ítélet, ezzel szemben a hívő lélek tudja, hogy egyedül Krisztus által van kegyelem.

Minden krízisben van. Válságban szenved a világ. Ennek tagadása tetézné a bajt, éppen ezért keresnünk kell azt, aki megszabadít ebből a nyomorult helyzetből. Ha rátalálunk arra, aki ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat, megtaláljuk a válságból megszabadító váltságot. A krízisben élőknek is van Megváltójuk. Általa jutunk válságból váltságba.

Csűry István (Krónika – Kolozsvár)