Élõ víz

Hozzászólás a cikkhez

Alig van valami körülöttünk, amire ne mondanánk, hogy krízisben van. Kritikus helyzetben van az ember, válságban a gazdaság. Gyakran halljuk azt is, hogy ítélet alatt sínylõdik a kereszténység, és a kegyelmi idõ utolsó másodperceit emészti fel. Válságból válságba jutunk.

A fenti mondatokkal nem lehet vitatkozni, mert igazak és tapasztalhatóak. Azonban a hit oldaláról megközelítve ezt a témát nem a beletörõdés közömbösségével kell tudomásul vennünk, hogy ez így van, és nincs mit tennünk, hanem vizsgálnunk kell a megoldás lehetõségét. A lélektan a krízissel kapcsolatban megállapítja, hogy benne egyszerre jelen van a veszély és az esély. A gond akkor fokozódik, amikor az egyén a veszély áldozatává válik, és egyre tehetetlenebbül zuhan a mind sötétebb mélységbe, reményt sem látva arra, hogy visszafordulhatna belõle. Ilyenkor az egyén lelki, majd fizikai ereje annyira meggyengül, hogy képtelen esélyt remélni és a korábbi, elfogadhatóbb állapothoz visszatérni. Ilyen helyzetben szétesik a rendezett személyiség, és az idõérzékelése megsérül. A lélekgyógyászok a krízis okozta panaszokat annyira súlyosnak vélik, hogy már azt is nagy eredménynek tekintik, ha ilyen állapotból legalább megközelítõleg viszszaszerezhetõ a korábbi egyensúly.

A korábbi egyensúly maximuma azonban a hívõ számára minimumnak is kevés. Be kell ismernünk, hogy a válságba sodródásnak alapvetõ oka az Istentõl való korábbi elsodródás és a tõle nagy távolságban való „éldegélés”. Az egyensúly visszaszerzésére tett kísérlet ebben a megmaradó távolságtartásban tartós veszélyhelyzet fenntartását jelenti. Ezért ezen a téren is rá kell döbbennünk, hogy a válság megszüntetésének útja nem lehet más, mint visszaérkezni Istenhez, közel maradni Krisztushoz. Figyeljük meg, milyen észrevétlen áruljuk el magunkat, amikor távol vagyunk az Úrtól. Imádságunk ilyenkor azért könyörög, hogy „jöjj közel hozzám”, hogy „ne hagyj el”. A krízisben lévõ lélek, a szétesõben lévõ egyéniség még érzékeli a távolságot, de a maga távolodását az Isten eltávolodásába vetíti át. Isten, bár mindig közel van, a válsághelyzetben távolodni látszik a megroggyant lélek elõtt. A hit krízisintervenciója abban áll, hogy érzékeli Jézus Krisztust mint válságkezelõ erõt, aki egyénre szabott problémamegoldó stratégiák sokaságát hozta a világba az ember megmentéséért.

Az Újszövetségben a krízis ítéletet jelent, amelynek következménye a büntetés; ez pedig mindig az „Isten templomának” megtisztításáért történik. „Mikor ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk” (1Kor 11,32). Benne van ebben az igében az, hogy a krízist, az ítéletet nem lehet elkerülni, de ennek legrosszabb lehetõségét, azaz a kárhozatot, Krisztus kegyelmébõl igen. A sérült lélek annyit érzékel, hogy van ítélet, ezzel szemben a hívõ lélek tudja, hogy egyedül Krisztus által van kegyelem.

Minden krízisben van. Válságban szenved a világ. Ennek tagadása tetézné a bajt, éppen ezért keresnünk kell azt, aki megszabadít ebbõl a nyomorult helyzetbõl. Ha rátalálunk arra, aki ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat, megtaláljuk a válságból megszabadító váltságot. A krízisben élõknek is van Megváltójuk. Általa jutunk válságból váltságba.

Csûry István (Krónika – Kolozsvár)

::Nyomtatható változat::