Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 1.

Ettől a héttől új sorozat indul a Liturgikus sarokban: szeretnénk megismerni keresztény testvéreink istentiszteleti életét. Úgy gondoljuk, az a legjobb, ha az egyes felekezetek, közösségek maguk mutatkoznak be. Hétről hétre más és más fog vallani arról, hogy mi a legjellemzőbb egyháza gyakorlatában. A mostani bevezető sorok a legfontosabb közös pontra, az imádságra utalnak.

Az Egyházak Világtanácsa nagygyűlésének tanítása (Canberra 1991): „A Lélek ajándékai által betagozódunk Isten népébe, az egyházba, amely Isten akaratát teljesíti, hirdeti az evangéliumot, és közösségként együtt részesedik Isten ajándékaiban.”

A Róm 12 szerint a keresztény ember egész élete istentisztelet, hiszen Isten irgalmából él minden egyes napon és órában, és ez az irgalom az alapja minden cselekedetének.

Különös, drága lehetősége minden egyes kereszténynek, hogy testvéreivel találkozhat az Úr napján (vasárnaponként), és velük együtt élheti át az Isten-látogatás alkalmát. Közösen hallgathatják az Igét, benne a hallható és látható drága evangéliumot, együtt imádkozhatnak (kétszeresen is, ha énekelnek): magasztalhatják, dicsérhetik az Urat, hálát adhatnak jóságáért, megvallhatják bűneiket, elfogadhatják bocsánatát, és könyöröghetnek a jövőbeni jelenlétéért is. A hétköznapi és ünnepi istentisztelet szervesen összetartozik, egymást kiegészíti. A napi munka terhét, gondját, baját, örömét viszi magával az ember, és a testvérekkel való találkozáskor felüdül, erőt nyer, részesedik Isten minden ajándékában.

Hétköznapi szóhasználatunkban csak az ünnepi alkalmat nevezzük istentiszteletnek, és megfeledkezünk arról, hogy mindennapi kötelességteljesítésünkben és az emberek között gyakorolt szeretetünkben is istentiszteletet végzünk. Így kettéosztjuk hetünket egy ünnepi szakaszra, amikor természetes, hogy Isten dolgaival foglalkozunk, és egy hétközi szakaszra, amikor csak a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva. Ez a „hasadtlelkűség” beteges jelenség, és már előfutára a teljes elvilágiasodásnak, amikor az ünnep is csupán a pihenés idejévé torzul, megfeledkezve a „szombat” Uráról.

Az igehirdetéssel (az evangélium hallható és látható formájával) Isten látogat meg minket. Az imádság válaszunk, visszhangunk erre. A szüntelen imádság rendszeres, kihagyás nélküli imádságos életet jelent. Ahogyan a helyi gyülekezet könyörgése összekapcsolja a jelen lévő és a távol lévő tagokat, ugyanúgy összeköt minden hívőt Jézus Krisztus egész népével a nagyvilágon: a keleti ortodoxokkal, a római és görög katolikusokkal, a református, a metodista, a baptista felekezetűekkel. A Föld forog, és ne feledjük: globális méretekben soha nem némult el az ének és az imádság. Amíg Földünk egyik felén napkelte, a másikon napnyugta van, addig az imádság nem hallgat el egy percre sem: „Már a nap távol testvért ébreszt, még alig hamvad fénye itt, / s friss ajak dicsér egyre téged, és magasztalja tetteid.” (EÉ 124)

Néha híveink éppen a másik felekezet istentiszteleti életét érzik idegennek és benne az imádság felekezeti jellegét szokatlannak: az ortodoxia ismétléseit, a római katolikus szimbólumrendszert (a testtartást, a térdhajtást, a kéz jelbeszédét stb.), a reformátusok hosszú imádságait, a metodisták, baptisták kötetlen, szabad könyörgéseit. Ha azonban jobban megismerjük egy másik keresztény felekezet istentiszteletét és imádságos gyakorlatát, felfedezhetjük közös kincseinket. A formák ugyan mások, de a lényeg ugyanaz: a velünk találkozni akaró Urat szólítja meg imádságában az ő népe. Ha önazonosságunkat megtartjuk, de nyitottak vagyunk más testvérekre, úgy megtapasztalhatjuk, hogy nem idegenek ők, hanem testvéreink Jézus Krisztusban, akik feltárják múltjukat és jelenüket Isten előtt, és Urukban bíznak holnapjukban is. Az imádság nem választ szét, sőt egybekapcsol a már elköltözöttek és a jövő gyülekezetével is.

Az élő ökumené szíve lehet ma is – és nem csupán az imahéten – egyéni és gyülekezeti imádságunk.

Id. Hafenscher Károly