Evangélikusok

Személyes (egyház)történelem

Negyvenhét esztendővel ezelőtt, 1957 nyarán tartotta a Lutheránus Világszövetség az észak-amerikai Minneapolisban harmadik nagygyűlését. Ez volt a világ legtöbb evangélikusát egybegyűjtő találkozó. Ha addig voltak olyanok, akik nem tudták, hogy a magyarok hazájában élnek evangélikusok, a megnyitó istentiszteleten megtudhatták, amikor bevonult az a férfi, aki több magyarországi börtön lakója volt, mert szembe mert szállni az egyház szabadságát korlátozni akaró, diktatórikus kormány döntéseivel. Nagy benyomást tett a hallgatóságra, amikor angol nyelvű igehirdetésében nem erről az élményéről beszélt, hanem Krisztus váltságművéről, a földbe hullott gabonamagról. Ordass Lajos – hiszen ő volt ez az igehirdető –, valamint Magyarországról vele érkezett munkatársai – akik közül nem egy, hozzá hasonlóan, a szenvedések útját is megjárta – többször felszólaltak a két hétig tartó munkaülések és előadások során, illetve a parkban, ahol a rendőrség becslése szerint több mint százezren voltak együtt. Ordass püspök volt a záróünnepély egyik prófétalelkű közreműködője is.

Mindazok, akikkel az esemény résztvevői közül később találkoztam, Isten iránti hálával emlékeztek minneapolisi élményeikre. Olyanok azonban sokkal kevesebben voltak, akik egy áldott és nekünk, magyaroknak különösen fontos eseményre – egy magyar úrvacsorai istentiszteletre – is emlékezhettek. Ezt Ordass Lajos szervezte meg a nagygyűlésen részt vevő magyarok kérésére (körülbelül 30 személyről lehetett szó). A világszövetség rendezői a város több mint száz evangélikus temploma közül egyet a magyar püspök rendelkezésére bocsátottak. A kiválasztott templomban legalább 120 személy részére volt ülőhely. Amikor mi, magyarok, a kijelölt nap reggelén a templomhoz értünk, csaknem minden hely foglalt volt már. Többségükben magyarul nem beszélő résztvevők ültek a padokban, akik azért jöttek el a kis templomba, mert részesülni szerettek volna abban az élményben – még ha nem is értették a szertartás és az igehirdetés nyelvét –, hogy egy sokat szenvedett magyar püspök vezeti őket az úrvacsora révén az Úrral való közösségbe.

Amikor az istentisztelet véget ért, a püspök kihirdette, hogy egy magát megnevezni nem akaró személy a jelen levő magyarokat aznap meghívja egy közelben levő gyülekezeti ház termében felszolgálandó ebédre, hogy a magyarok a nagygyűlés egy napján egymás mellett ülhessenek, és beszélgethessenek egymással. Így vagy harmincan megint együtt voltunk – most egy fehér asztal mellett – Ordass Lajossal, öt, Magyarországról vele érkezett delegátustársával, két Dél-Amerikából jött magyar lelkipásztorral, valamint dr. Vajta Vilmossal, a Lutheránus Világszövetség genfi központi irodájában dolgozó teológiai professzorral. Közöttünk ültek továbbá az amerikai magyar gyülekezetek lelkészei, és voltak ott nem sokkal azelőtt Minneapolisba vagy a környékére került, menekült magyarok, illetve régebben ott élő „öregamerikások” is.

Az ebéd előtt Brachna Gábor főesperes, clevelandi lelkész köszöntötte a püspököt és a vendégeket, majd a finom ebédet elfogyasztva Ordass Lajos emelkedett szólásra. Sok mindent elmondott arról, mi történt Magyarországon első amerikai látogatása, 1947 óta, majd arról a helyzetről szólt, amelyben az ország és népe ma él. Megemlítette a külföldi keresztények segítségét, amelyet hazánk újjáépítéséhez nyújtottak, és biztosította hallgatóságát: minden küldemény, amely az egyházakon keresztül érkezik Magyarországra, biztosan a rászorulókhoz fog eljutni. Végül külön kéréssel fordult az amerikai magyar evangélikus gyülekezetekben szolgáló lelkészekhez, valamint a világ többi részén dolgozó magyar lelkipásztorhoz. Arra kérte őket, tegyenek meg mindent azokért az evangélikusokért – többségükben fiatalokért –, akik röviddel azelőtt, 1956-ban hagyták el a hazájukat. Segítsék őket, hogy az új környezetben eljussanak a gyülekezetekbe, fogadják őket szeretettel.

Brachna Gábor válaszában biztosította a püspököt arról, hogy e cél eléréséért eddig is munkálkodtak, és hogy az ő biztatására ezt a szolgálatot meg fogják erősíteni. Talán sikerül új gyülekezeteket is szervezni az ide menekült magyarokból – vélte. (Ez Chicagóban, illetve néhány évvel korábban New Yorkban meg is történt.) Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy Amerika nagy, és a tucatnyi magyar evangélikus gyülekezet nem sokat tud tenni. (Említtessék itt meg, hogy 2004-ben már csak három gyülekezet működik!) A főesperes reményét fejezte ki, hogy a Nyugat-Európában maradtak számára is sikerül majd valamilyen ifjúsági programot kidolgozni, és hogy a két régió, a tengerentúli és a nyugat-európai minden téren támogatni fogja egymást.

Ordass püspök kérése mély benyomást tett a Genfből érkezett dr. Vajta Vilmosra, aki egyben a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozói Munkaközösség (KÉMELM) megválasztott elnöke is volt. Így Svájcba viszszatérve e szervezet több vezetőségi gyűlésén előterjesztette a magyar püspök kérését, és arra biztatta a nyugat-európai magyar evangélikusok fiatalabb vezetőit, hogy valamilyen módon segítsék megvalósítani az Ordass Lajos által kitűzött célt.

A biztatás nem volt hatástalan: 1960 nagyhetén Norvégiában találkozót rendeztek külföldre került magyarok számára. A sítábornak nevezett összejövetel szervezésébe több fiatal magyar lelkész bekapcsolódott; a szervezési aprómunkát főleg Terray László oslói lelkész végezte. A rendezvényre hetvenkét résztvevő érkezett kilenc országból, köztük olyan neves személyiségek, mint Cs. Szabó László író Londonból és dr. Kerényi Károly professzor a svájci Asconából.

Bár a „sítábornak” nem volt strukturált, kidolgozott programja, a résztvevők nagyon sikeresnek tartották. Az előadások anyaga, valamint a lelki-szellemi programok nagy része később megjelent egy kis könyvecskében. De a legfontosabb az volt, hogy a jelenlévők eldöntötték: 1961 nagyhetén újból találkoznak. A második találkozó – amelynek helyszíne Salzenbad volt – óta a programot ifjúsági konferencia néven rendezik meg minden évben.

A virágvasárnapot megelőző szombat és nagyszombat között immár a negyvenötödik találkozóra került sor, a két korábbi évhez hasonlóan egy közép-németországi faluban található konferencia-központban. A kilenc országból érkezett mintegy nyolcvan résztvevő a Nemzedékről nemzedékre témát járta körül. A jelenlévők négy főelőadás, a naponta tartott ótestamentumi bibliatanulmányozás, valamint a délutáni csoportos megbeszélések segítségével mélyedhettek el a témában. De kapcsolatban volt ezzel a napkezdő imaóra, az esti áhítat, a virágvasárnapi és nagypénteki igehirdetés, a nagycsütörtöki „vigília” s a nagypénteki úrvacsorai előkészület is. Az előadásokat egy teológiai tanár, egy pszichológusnő, egy történész és egy Brazíliában is munkálkodott agrármérnök tartotta.

Virágvasárnap az első találkozó 45. évfordulójáról emlékeztek meg, előadás, diavetítés és emlékkiállítás formájában. A résztvevőknek kulturális programokban is részük volt: néptáncbemutató, vidám vetélkedő, Balassi Bálintról szóló irodalmi est és zene színesítette a kínálatot. A 2004. évi konferenciát a szokásos „morzsaszedés”, az együttlét kiértékelése és a jövendő megbeszélése zárta le.

Még egy utolsó megjegyzést fűzhetünk az elmondottakhoz. A találkozók első harminc esztendejében nem volt tanácsos Magyarországon arról beszélni, hogy valaki részt vett rajtuk. Mégis volt – szinte állandóan – magyarországi résztvevő. Az utóbbi időben azonban erősen csökkent a számuk. Mintha Ordass Lajos 1957-ben elhangzott szavai nem jutottak volna el a mostani fiatalok egy részéhez!

Pósfay György