A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP

„Én akartam, újra meg újra akartam, de ti nem akartátok!” – Jézus szemrehányása egykor Jeruzsálem népének szólt, ma pedig mi vagyunk a címzettjei. Ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, úgy akarja Jézus is összegyűjteni Isten gyermekeit. Isten gyermekei mégis jobban szeretnek a maguk útján járni. Valljuk meg, hogy ökumenikus elkötelezettségünk jelszóként való hangoztatása mellett is jobban szeretünk külön lenni azoktól, akik – noha hozzánk hasonlóan a mennyei Atya gyermekei, hiszen ugyanabban a keresztségben részesültek – más istentiszteleti formát követnek, másként énekelnek, másként imádkoznak, és a hitben szerzett tapasztalataikat másként vallják meg.

Isten népének életében – az Ószövetségben csakúgy, mint az Újtestamentumban – mindig két ellentétes erő hatott: az egyik szétszórni, a másik összegyűjteni akarta Isten gyermekeit. Akik a szétszóró erő vonzásában éltek, mindig az igazságra hivatkoztak. A felismert igazságot elébe helyezték a szeretetnek. A velük egy nézetet vallani nem tudókkal megszakítottak minden kapcsolatot. Úgy tekintették őket, mint Isten ítéletének várományosait, és kerülték őket, nehogy ítéletükben is osztozniuk kelljen. Az már a vérmérsékletüktől és a kor szellemétől függött, hogy megpróbálták-e kezükbe venni a szerintük elkerülhetetlen isteni ítélet végrehajtását is.

Az ószövetségi Izraelben többnyire a próféták voltak azok, akik a „bevett hitrendszerbe” nem illő dolgokat hirdettek. Ezért üldözést szenvedtek, többet közülük meg is gyilkoltak. Akik megölték őket, úgy gondolták, hogy tettükkel Isten ügyét védelmezik. Csak amikor a próféták szokatlan hangvételű igehirdetését a bekövetkező történelmi fordulat igazolta, akkor ismerték el, hogy Isten küldöttei, igazi próféták voltak.

Jézus pontosan tudta, hogy rá is hasonló sors vár. Isten nevében hirdeti a bűnbocsánat evangéliumát, de ez a „bevett tan”, a mózesi törvény követői szerint eretnekség és istenkáromlás. Tudta, hogy meg fogják ölni, amiért szóval és tettel is kifejezte, hogy Isten. Amikor a törvényt adta, a törvény hivatalos őreinek sem adott fölmentést a „Ne ölj!” parancsa alól. Hiszen nem azt akarja, hogy a bűnös a törvény betűje szerint megbűnhődjön, hanem hogy megtérjen és éljen. Éppen az volt a kivétel, amikor kirívó esetekben mégis parancsot adott a vétkesek fölötti ítéletének végrehajtására. Jézus korában a törvénytudók és a főpapok ebből a néhány kivételből alkottak „bevett szabályt”. A törvény ítélettel való fenyegetését persze komolyan kell venni – ezt Jézus is tudta –, hiszen ez teszi valódi örömhírré az evangéliumot: ha a bűnös megtér, nem kell meghalnia, hanem életet nyer. De a törvény hirdetőjének nem feladata, hogy a törvény fenyegetését valóra váltsa.

A középkorban az újszövetségi nép vezetői is a régi farizeusok és írástudók hibájába estek. Üldözték, és ha tehették, megölték azokat, akik a „bevett tannal” ellentétesen prédikáltak. Áldozataik eleinte valóban tévtanítók voltak. Ez persze nem igazolja az „igaz tan” védelmezőinek türelmetlenségét és szeretetlenségét. De amint egyre tágabb tér nyílt az „igaz tan” védelmében való gyilkolás előtt, a „bevett tan” annál rohamosabban távolodott a valóban igaz keresztény tanítástól. Amint előrehaladunk az időben, egyre nyilvánvalóbb, hogy a máglyára küldött eretnekek voltak a kor igazi szentjei, és gyilkosaik éltek a legsúlyosabb eretnekségben. A reformáció egyházaiban magától értetődő, hogy Husz János nem eretnek volt, hanem a „bevett tannal” szemben az eredeti, apostoli keresztény tanítás visszaállításáért küzdött. Ugyanezt tartjuk a tizenhatodik század reformátorairól is.

De mi a helyzet ma? Merünk-e róla egyáltalán beszélni? Máglyák persze nem gyulladnak, mert a sokat bírált felvilágosodás korában a világi hatalom kivette a kanócot a gyújtogatók kezéből, és az egyházi hatóságokat megfosztotta az emberek életét, fizikai szabadságát, testi és vagyoni biztonságát fenyegető ítélkezés minden eszközétől. Egyházi hatóságok azóta csak lelki természetű büntetést szabhatnak ki, és legfeljebb az egyház hivatalos szolgáit sújthatják „adminisztratív” intézkedésekkel.

Jézus figyelmeztetése ma is hangzik: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat…” De érvényes a boldogmondásokhoz fűzött vigasztalása is: „Boldogok vagytok, ha énmiattam üldöznek és gyaláznak titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok!” Az „igazság bajnokait” ezzel óvatosságra inti: nehogy a próféták üldözőinek sorában találtassanak! Az üldözést szenvedőket önvizsgálatra hívja: valóban Isten igazságáért szenvednek-e, vagy a maguk igazát siratják…

Imádkozzunk!

Mindenható, örök Isten, aki egyszülött Fiadat azért küldted a világba, hogy tanúja legyen irgalmadnak: add, hogy hívó szavát mindenkor kövessük, hiszen egyedül nála találunk életet és üdvösséget, békességet és el nem múló örömöt. Ámen.

Véghelyi Antal