Napról napra

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette. 1Móz 1,27 (Ef 4,24; Lk 5,1–11; 1Kor 1,18–25; Zsolt 73) Uram, állok a tükör előtt. Arcomon a sértettség, a gyűlölet, a közöny, a sekélyesség vonalait látom. Az én arcom az én létemről beszél. Ott ül a szememben az a furcsa, mély fájdalom, amely minden pillantásomat végessé teszi: elszakadtam tőled, kialudt rám vetített arcod fénye. Te még emlékszel a bűnbengyötörtség előtti emberarcra, és megmutatod: Krisztus az, akiben elhívtál. Benne, általa barázdáim másról beszélhetnek: rólad.

Jézus mondta: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” Mt 13,44 (Neh 8,10b; Lk 6,12–19; Mik 4,1–10) Uram, hová lett az első öröm belőlem? Elindultam, hogy miután megleltem a kincset, eladjam mindenemet – de túl nagynak találtam az árat. Nem az a szántóföld került sokba – attól nem tudtam megválni, amit el kellett volna adnom. És látod, önmagamhoz való ragaszkodásom elvette az örömöt is. Országod ára a lemondás mértékétől drága, és lemondani sem tudok olyan mértékben, hogy az enyém lehetne. Ezért te mondtál le mindenről helyettem: saját magadról.

Végül Jézus megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket, keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. Mk 16,14 (Dán 2,22; 1Móz 35,1–5a.9–15; Mik 4,11–5,4a) Uram, annak a tizenegynek könnyebb volt, mert végül azért megjelentél, leültél velük egy asztalhoz. Én csak azoknak hihetek, akik láttak téged. De miért csak akkor tudok igazán hinni, ha saját tapasztalatom igazolja azt, amit a hit ajándékoz nekem? Biztos, hogy az az igazi hit, amely csak akkor képes hinni, ha a tapasztalatra épül? Nem éppen fordítva? Sokszor a tapasztalat ellenére való feltétlen bizalom az igazi hit? Uram, köszönöm, hogy kérdezel, és szememre veted hitetlenségemet. És már ebben is látom: itt vagy.

Akkor megtudják a népek, amelyek körülöttetek megmaradtak, hogy én, az Úr, építettem újjá a rombadőlt városokat, és én ültettem be a pusztává lett földet. Ez 36,36 (1Kor 3,9; Ez 2,3–8a; Mik 6,1–8) Uram, mikor? A romokon és a pusztán keresztül vezető utunkon hogyan bízhatunk abban, hogy mindaz, amit tönkretettünk, leromboltunk, elpusztítottunk, egykor élettel lesz teli? De te makacsul cselekszel. Folyamatosan. Ha rombolunk, te akkor is építesz, ha a gyökereket is kitépjük, te akkor is új fákat ültetsz. Most egy kis fát egy kis magról, amely életté, hitté növekedhet. Ne engedd, hogy kipusztítsam.

Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít. Péld 16,32 (Jak 1,3; ApCsel 15,4–12; Mk 2,18–22) Uram, látod az akaratom és az indulataim által formált életemet. Hallottad a gyilkos szavakat is, amelyek indulataimból születtek. Láttad ütéseimet, rúgásaimat. Sőt: a testeden érezted őket. Elszenvedted. Uram, add, hogy legalább lássam: miattam lettél leordítottá, megvertté. Indulataim és akaratom, létem tört össze.

Tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem. Zsolt 16,1b (2Thessz 3,3; Lk 22,31–34; Mk 2,23–28) Uram, hányszor kértem már ezt tőled? És te mindig megtartottál. Majd újra elindultam a tékozlók útján, és összetöretésem után újra befogadtál. Újra és újra. És azért, mert hozzád menekültem. Tarts meg akkor is, amikor már erőm sem lesz a visszaúthoz, amikor már csak létem végső mélysége kiált hozzád: tarts meg!

Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. Fil 4,12 (1Móz 18,14a; Fil 3,12–16; Mk 3,1–6) Uram, erőssé tettél, és elfelejtem gyengeségemet. Azt gondolom, mindenre van erőm, csak éppen nem látom fontosnak, hogy töltekezzem abból, amit te adsz nekem. Nézd, Uram: erőd gyengeséggé lett a kezemben. De te éppen így adod újra erődet: ha látom, mindenemben rád szorulok, tőled függök, belőled, benned élek.

Kendeh K. Péter