Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 7.

Az elmúlt héten dr. Füzes Ádám írása révén már betekinthettünk római testvéreink istentiszteleti életébe. Az alábbiakban az „alapismereteket” mélyíti el dr. Dobszay László profeszszor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, liturgia-szakértő, aki korábban is megtisztelte már lapunkat írásával. E heti és következő számunkban arról vall, hogy mit jelent számára a liturgia ereje. (H. K.)

A legnagyobb aggodalommal fogok e cikkhez. Nem azért, mert evangélikus lapban kell írnom a római liturgiáról, hiszen joggal tételezem fel az olvasók érdeklődő jóindulatát. Hanem azért, mert néhány hasábon kell szólnom arról, amihez egy könyv is kevés volna. Mit emeljek ki a témák sokaságából? Méltó lehet-e néhány, szinte rögtönzött gondolat a tárgy fenségéhez? S mire gondoljak: a római liturgia mivoltára, vagy arra, ahogyan az manapság megvalósul?

Mivel a rovatvezetőtől kapott megrendelésben a cím így szólt: A római liturgia ereje, hirtelenjében két, egymással összefüggő dolgot emelek ki. Ma a liturgia meghatározottságáról, fixáltságáról írok, legközelebb pedig teocentrikus jellegéről.

A római liturgiában az egyes szertartások lefolyása, a szövegek, a mozdulatok, a ceremoniális elemek szinte teljesen meghatározottak, fixáltak. Bár korok és helyek szerint voltak jogos változatai, de az adott helyen és korban mindenki pontosan tudta, mit kell tennie, mit kell mondania, énekelnie, s azt is tudta, hogy mire számítson. A római liturgia résztvevőjét – mondjuk így – nem érik meglepetések. Továbbá a változások nem érintettek többet, mint esetenként a liturgia 5-10 százalékát.

Mi a jó ebben a fixáltságban, amely első pillantásra merevnek látszik?

Objektíven az, hogy a liturgia minden mozzanatával egy gondosan meghatározott tartalmat közvetít, amelyet nem a pap, nem a közösség határoz meg. E tartalom nem is csupán homályos „elvek” szintjén van rögzítve, hanem formába van öntve, a részletek végtelen gazdagságában. A liturgia elsősorban nem arról beszél, ami itt és most igaz és érdekes, hanem ami mindig igaz, és a legmélyebben érinti létezésünket, arról tehát, ami korok és helyek fölött áll: Isten örök üdvösségtervéről és annak megvalósításáról Krisztusban. Ezért lehetett felállítani a híres szabályt: „A hit törvénye szabja meg az imádság törvényét.” És fordítva is igaz: a hit törvényét az ember az imádság törvényében veszi át a leghitelesebben. A hívő azt hiszi, amit imádkozik. A liturgikus imádság hitelesebb és erőteljesebb közvetítője a hitnek, mint a hitoktatás vagy a prédikáció. A hívő elfogadja a szót, a jelet, s amikor ismételgeti, szívében forgatja, elmélkedik rajta, akkor az egyház hitletéteményével azonosul.

Lélektanilag ez a liturgiának végtelen nyugalmat ad. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljuk a liturgiát, hogy beleerőltessük a magunk és társadalmunk gondjait, hanem az, hogy aktívan ráhagyatkozzunk. (És ezzel egész vallásunknak is ezen alapvető gesztusát, az aktív ráhagyatkozást gyakoroljuk.) A tőlünk függetlenül is folyó, megszakítatlan földi liturgiába kapcsolódunk be, és rajta keresztül belépünk a mennyei liturgiába. Ezért érzi otthonosan magát a templomban a hívő. Tudja, hogy őt ott nem manipulálhatják, nincs kiszolgáltatva emberi ízlésnek, ítéletnek, ötletnek, önkénynek, hanem „egyház-anyja” fogadja őt be a századokon át s ma is folyamatosan végzett istentiszteletébe. Tudja, hogy a lelkész akármit tesz, mond jól-rosszul, a liturgián keresztül biztosan el fog hozzá jutni Isten hiteles szava és még inkább Isten üdvözítő tette. A liturgia finom stilizáltságával állandóan érinti a lelket, de tiszteletben is tartja annak autonómiáját, s nem erőlteti rá magát. Felkínál valamit, de engedi is, hogy ez a magasabb valóság a lélekben a maga természete és a lélek állapota, készültsége szerint keltsen visszhangot. Szabály gyanánt ezt Nursiai Benedek, a bencés szerzetesség alapítója így fejezte ki: „Mens concordet voci”, azaz „Az elme feleljen meg a szónak.” Vagyis elsődleges az a szó, az a jel, amelyet az egyházon keresztül a Lélektől ajándékul kapunk; mi ajkunkra vesszük e szót, és igyekszünk, hogy elménk hozzáidomuljon.

Dobszay Lászó