Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 7.

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt héten dr. Füzes Ádám írása révén már betekinthettünk római testvéreink istentiszteleti életébe. Az alábbiakban az „alapismereteket” mélyíti el dr. Dobszay László profeszszor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, liturgia-szakértő, aki korábban is megtisztelte már lapunkat írásával. E heti és következő számunkban arról vall, hogy mit jelent számára a liturgia ereje. (H. K.)

A legnagyobb aggodalommal fogok e cikkhez. Nem azért, mert evangélikus lapban kell írnom a római liturgiáról, hiszen joggal tételezem fel az olvasók érdeklődő jóindulatát. Hanem azért, mert néhány hasábon kell szólnom arról, amihez egy könyv is kevés volna. Mit emeljek ki a témák sokaságából? Méltó lehet-e néhány, szinte rögtönzött gondolat a tárgy fenségéhez? S mire gondoljak: a római liturgia mivoltára, vagy arra, ahogyan az manapság megvalósul?

Mivel a rovatvezetőtől kapott megrendelésben a cím így szólt: A római liturgia ereje, hirtelenjében két, egymással összefüggő dolgot emelek ki. Ma a liturgia meghatározottságáról, fixáltságáról írok, legközelebb pedig teocentrikus jellegéről.

A római liturgiában az egyes szertartások lefolyása, a szövegek, a mozdulatok, a ceremoniális elemek szinte teljesen meghatározottak, fixáltak. Bár korok és helyek szerint voltak jogos változatai, de az adott helyen és korban mindenki pontosan tudta, mit kell tennie, mit kell mondania, énekelnie, s azt is tudta, hogy mire számítson. A római liturgia résztvevőjét – mondjuk így – nem érik meglepetések. Továbbá a változások nem érintettek többet, mint esetenként a liturgia 5-10 százalékát.

Mi a jó ebben a fixáltságban, amely első pillantásra merevnek látszik?

Objektíven az, hogy a liturgia minden mozzanatával egy gondosan meghatározott tartalmat közvetít, amelyet nem a pap, nem a közösség határoz meg. E tartalom nem is csupán homályos „elvek” szintjén van rögzítve, hanem formába van öntve, a részletek végtelen gazdagságában. A liturgia elsősorban nem arról beszél, ami itt és most igaz és érdekes, hanem ami mindig igaz, és a legmélyebben érinti létezésünket, arról tehát, ami korok és helyek fölött áll: Isten örök üdvösségtervéről és annak megvalósításáról Krisztusban. Ezért lehetett felállítani a híres szabályt: „A hit törvénye szabja meg az imádság törvényét.” És fordítva is igaz: a hit törvényét az ember az imádság törvényében veszi át a leghitelesebben. A hívő azt hiszi, amit imádkozik. A liturgikus imádság hitelesebb és erőteljesebb közvetítője a hitnek, mint a hitoktatás vagy a prédikáció. A hívő elfogadja a szót, a jelet, s amikor ismételgeti, szívében forgatja, elmélkedik rajta, akkor az egyház hitletéteményével azonosul.

Lélektanilag ez a liturgiának végtelen nyugalmat ad. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljuk a liturgiát, hogy beleerőltessük a magunk és társadalmunk gondjait, hanem az, hogy aktívan ráhagyatkozzunk. (És ezzel egész vallásunknak is ezen alapvető gesztusát, az aktív ráhagyatkozást gyakoroljuk.) A tőlünk függetlenül is folyó, megszakítatlan földi liturgiába kapcsolódunk be, és rajta keresztül belépünk a mennyei liturgiába. Ezért érzi otthonosan magát a templomban a hívő. Tudja, hogy őt ott nem manipulálhatják, nincs kiszolgáltatva emberi ízlésnek, ítéletnek, ötletnek, önkénynek, hanem „egyház-anyja” fogadja őt be a századokon át s ma is folyamatosan végzett istentiszteletébe. Tudja, hogy a lelkész akármit tesz, mond jól-rosszul, a liturgián keresztül biztosan el fog hozzá jutni Isten hiteles szava és még inkább Isten üdvözítő tette. A liturgia finom stilizáltságával állandóan érinti a lelket, de tiszteletben is tartja annak autonómiáját, s nem erőlteti rá magát. Felkínál valamit, de engedi is, hogy ez a magasabb valóság a lélekben a maga természete és a lélek állapota, készültsége szerint keltsen visszhangot. Szabály gyanánt ezt Nursiai Benedek, a bencés szerzetesség alapítója így fejezte ki: „Mens concordet voci”, azaz „Az elme feleljen meg a szónak.” Vagyis elsődleges az a szó, az a jel, amelyet az egyházon keresztül a Lélektől ajándékul kapunk; mi ajkunkra vesszük e szót, és igyekszünk, hogy elménk hozzáidomuljon.

Dobszay Lászó

::Nyomtatható változat::