Evangélikusok

Az ötödik evangélikus ifjúsági találkozón délelőttönként úgynevezett nagyelőadásokat hallgathattak meg az érdeklődők, melyek valamilyen módon a mottóul szolgáló evangéliumi igéhez („Ti vagytok a világ világossága”) kapcsolódtak. A „Világosság és ember” témakörét Lányi András filmrendező, író, filozófiai tárgyakat oktató tanár igyekezett alaposabban körüljárni.

– Fejtegetését azzal a megállapítással kezdte, hogy az európai ember önpusztító lénnyé vált, majd így folytatta: „Azért ártunk, mert rosszban vagyunk önmagunkkal.” Ön szerint kire vagy mire haragszik a mai ember?

– A probléma lényege érzésem szerint az „én” szűkös felfogása. Úgy gondolom, hogy önmagamat csak másokkal szemben, emberségemet csak a természettel szemben tudom meghatározni. Ez ellen a kívülállás ellen testünk, lelkünk tiltakozik.

– Akkor talán tennünk kellene valamit…

– Ez nem olyan egyszerű, mert csak a magunk világképének keretén belül tudunk gondolkodni. Azon kellene többet elmélkednünk, hogy én nem az vagyok, ami a világtól elválaszt, hanem ami azzal összeköt.

– És mi köti össze az egyént a világgal?

– A kapcsolat. Az öntudat. Egy Paul Ricoeur nevű filozófus szerint meg kell próbálnom úgy gondolni magamra, mint másokra, és másokra úgy, mint önmagamra. A megoldás érzésem szerint valahol ebben rejlik. A normál európai énkép határt állít az én és a világ közé, ahelyett, hogy megpróbálná áttörni azt, és nagyobb nyitottságra, valódi emberi kapcsolatok kialakítására törekedne, szavaival és tetteivel egyaránt.

– Amikor a világgal és az embertársainkkal való viszonyt elemezte, többször használta a szeretet és a szabadság fogalmát is.

– Természetesen. Hiszen önmagamban nem lehetek szabad, önmagamban nem tudok szeretni. Önmagamban tulajdonképpen nem lehetek semmi. Személlyé csak más emberek tehetnek. Szabaddá csak más emberek tehetnek. A szeretetet is csak másokon keresztül ismerhetem meg.

Akit az anyja például nem szeret, hanem egy hanyag mozdulattal egy kuka tetején helyez el, abból nem lesz ember, hanem meghal. Ha ember lesz belőle, akkor is lelki sérültté válik. Az, hogy én vagyok, és az, hogy ráadásul személy vagyok, azt jelenti, hogy szeretetet kaptam. Aki nem kapott szeretetet, nem válhat emberré.

– Igencsak kemény szavak ezek, főként, ha arra gondolunk, hogy a szeretetre mindannyian ki vagyunk éhezve.

– Igen. De azt elfeledjük, hogy mindaz, amire szükségem van, vagyis mások szeretete, törődése csupa olyan dolog, ami nekem nem adatik meg automatikusan. Csak mások adhatják meg önszántukból. Egymás megértésének másik fontos alapfeltétele még a jóindulat és a bizalom. Ha nem bízunk a kommunikáció lehetőségében, akkor nincs párbeszéd.

– Szabadság, szeretet, megértés, bizalom. Mind-mind alapvető keresztény fogalmak, melyek az egyházak feladatára és felelősségére különösen is felhívják a figyelmet.

– Az egyházak vonatkozásában nem szeretnék nyilatkozni. Az egyének szintjén pedig – ahogyan arra az előadásomban is utaltam – a lényeges különbséget nem hívők és nem hívők megkülönböztetésében látom, hanem abban, hogy valaki kapcsolat- és párbeszédelvű módon gondolkodik-e vagy sem. Hogy önmaga és mások megértésére törekszik-e vagy sem. Hogy felismeri és elfogadja-e azt a tényt, hogy a szabadság egyetlen, emberhez méltó módját nem a függetlenség, hanem az egymásrautaltság, a kölcsönös függőség jelenti. Ebből a szempontból nézve igazat adok önnek abban, hogy ez a fajta hozzáállás valóban megfelel a keresztény etikának. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom az elmondottak summáját, azt mondanám: még mindig jobb egymásért, mint egymástól szenvedni. Teszem ezt olyan emberként, aki ugyan nem hisz, ám nem tud más etikát elképzelni magának, csak a krisztusit.

Gazdag Zsuzsanna