Keresztény szemmel

A téma nemcsak az utcán hever, hanem néha a templompadban is… De vegyük csak sorra, mit is láttam a közelmúltban azon a kánikulai vasárnap délelőtti istentiszteleten! Már az gyanús volt, hogy látótávolságon belül, a hosszú templompad másik vége felé egy számomra ismeretlen, középkorú úr az első oltári szolgálattól kezdve folyamatosan meredten néz lefelé. Azt gondoltam, biztosan imádkozik, de mert a felcsendülő énekversek sem zavarták meg abban, amivel foglalatoskodott, egy oldalpillantással megfejtettem a titkot: az úr folyamatosan üzenetet ír! Nem is olyan rövidet, mert bizony, eltartott az a prédikáció kezdetéig is. Eddig nem is gondoltam, hogy a templom hűvösében milyen, eddig ki nem aknázott lehetőségek rejlenek még!

De az üzenet minden bizonnyal csendben elszállt, mert az úr az igehirdetés közben sűrűn elővette kézi készülékét: láthatóan a választ leste. Többfunkciós templomunk lehetőségei tehát újabbal bővültek. A méternyi vastag falak ellenére a rövid és kevésbé rövid szöveges, de a szöveg nélküli (szívből jövő) üzenetek is akadálytalanul eljutnak innen a címzetthez. Nincs itt összevissza zavaró (diabolos) tényező, jók a sugárzási feltételek és a térbeli viszonyok. (Közelebb vagyunk az éghez?!) Gondolom, csak egy akadálya lehet a kommunikációnak: ha készülékünk energiatartalékai vészesen fogyni kezdenek. Én azt tapasztaltam, hogy ilyenkor van leginkább szükség az újratölt(ekez)ésre. A hit energiái nem csökkenhetnek olyan alacsony szintre, hogy ezt a szívből jövő halk sóhajt is meg ne hallja és hallgassa a minden üzenetek ismerője, s a szükséges új erő is még éppen időben érkezik meg, ha ki nem kapcsoljuk közben magunkat ebből az erőtérből.

Ezt felfedezve elkezdtem drukkolni az ismeretlen hangtalan szövegelő ellen: bárcsak ne érkezne meg addig a földi válasz, ameddig a mennyei adásidő tart, hogy fülei sztereó parabolaantennáin át a szívébe érjenek el annak a rövid, de tömör üzenetnek a szavai, amelyet minden mobil és immobil hallgatónak küldött János apostol ezen a délelőttön, és lelkészünk szinkronizált, hogy magyarul is megértsük, és válaszoljunk is rá: „Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van” (1Jn 5,13)!

Az üzenet vételét illik nyugtázni is. A szívből jövő, visszaigazolást jelző hálaszavak (imádságok) és a tettek képüzenetei gyorsabban feljutnak az Úr elé – akivel valóban jobb lehet ez a hiábavaló világ is –, mint bármelyik, földi átjátszóállomáson át a szomszéd városba küldött emberi üzenet.

Ez esetben viszont elmaradt ez a látható visszajelzés, és ellendrukkolásom is eredménytelen maradt: az ismeretlen úr, aki az Úr számára nem ismeretlen, itt hagyva csapot-papot, jóval az istentisztelet vége előtt – amint megérkezett a várva várt üzenete – sietősen távozott. Gondolom, az üzenet nyomába eredt. Csodálatos, majdnem mindent tudó készülékének memóriája nem rögzítette sem MP3, sem szöveges formátumban Jánosnak ezt a kétezer éve elküldött és most számunkra is megszólaló üzenetét, de az a reménységünk, hogy a mindent megelevenítő Lélek képes azt akkor és oda postázni a szívek hangpostájára, amikor és ahol arra éppen a legnagyobb szükség van; hiszen az ő frekvenciáján még soha nem volt adáshiba! A hiba, mint tudjuk, csak a mi készülékünkben lehetséges. De akinek van füle a hallásra, és szeme az olvasásra, az minden kiegészítő eszköz nélkül is tudhatja és hiheti a jelen időben és non-stop közvetített igazi jó hírt: „Örök életetek van”! Ne töröljük ki ezt a rövid szöveges üzenetet soha a szívünkből, mert e földön valóban az öröklét a tét, még akkor is, ha más, életfontosságúnak tűnő, sürgős üzenetet kapunk.

A süllyedő Titanic óriáshajóról már későn adták le ezt az igazán rövid, hárombetűs szöveges üzenetet, az S. O. S. jelzést: „Mentsétek meg lelkeinket!” De előzőleg a jéghegy veszélyére figyelmeztető jelzésekre a rádiósuk így válaszolt: „Hagyjatok már békén!” S mintegy végső hangüzenetként, a zenekar az utolsó percig ezt az éneket játszotta: „Hadd menjek, Istenem, / Mindig feléd” (EÉ 521).

–i –s