Keresztény szemmel

Stefan Zweig, a neves osztrák író regényének – Búcsú a tegnaptól – zárógondolatát idézi számunkra – reményt nyújtóan – az athéni olimpia:

„Mert minden árnyék végül mégis csak a fény gyermeke. És csak aki örömöt és bánatot, világosságot és sötétséget, fejlődést és süllyedést élt meg, az élt igazán.”

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” – hangzik a könyörgés Jézus főpapi imájában.

Az athéni olimpia sok örömet szerzett azoknak, akik szeretik a sportot és különösen is a magyar versenyzőket, egy nagy olimpiai hagyományokkal rendelkező nép képviselőit. Jó volt látni a mieinket, együtt örülni velük a sikerekben. Jó volt tapasztalni, hogy ezek a sportban kiváló fiatal emberek, szemben sok előítélettel, nem a testi teljesítmény egyoldalú megszállottjai, erkölcsi tartással, szilárd értékrenddel rendelkeznek.

Jó volt, hogy első aranyérmünket – egyben a százötvenedik magyar olimpiai aranyat – az a Nagy Tímea nyerte, aki a sok-sok interjúban szemérmesen vallott Istenhez fűződő kapcsolatáról, hitéről is, aki életpéldájával, a család melletti bizonyságtételével többet tett az egészséges értékrendért, mint egy-egy családügyi konferencia.

Öröm volt tapasztalni, hogy a magyar sportban nem csak végbement a nők teljes egyenjogúsítása, hanem a hölgyek nagyobb részt is vállaltak a magyar sikerekből. Igaly Diana, Vörös Zsuzsa, Kovács Katalin, Janics Natasa méltó módon folytatták a Nagy Tímea által megkezdett utat, a hölgyek öt aranyérmet nyertek. És ami talán ennél is fontosabb: mindnyájuk számára érték a női hivatás, a családi élet. A sport lényeges részévé vált életüknek, tehetségük kötelezettséget is jelent, de jól tudják, hogy a sportsiker nem pótol számos egyéb értéket.

Sokan vélik úgy – és nem alaptalanul –, hogy az élsport üzletté válása elhomályosítja a testkultúra klasszikus értékeit. Veszélyben van az alapvető összefüggés, a kiváló sportemberek teljesítménye például szolgál az ifjúságnak. A magyar versenyző hölgyek teljesítménye, példája, viselkedése, nyilatkozata újra reményt nyújtott. A sport a legmagasabb csúcsokon is megőrizheti emberarcát, hirdetheti test, lélek és szellem egységét, azt, hogy az tud kimagasló fizikai teljesítményt nyújtani, aki lélekben is erős.

Nem koronáztatik meg, aki nem szabályszerűen küzd, idéztük a klasszikus igehelyet az olimpia előtti aggodalmakról elmélkedve. Sajnos Athén nemcsak a remélt kitűnő szereplésről lesz emlékezetes a magyar sport, a magyar nép számára. Szembesülni kellett bűneinkkel. Minden kérés, figyelmeztetés, veszély ellenére voltak magyar sportolók – jellemzően súlyemelők és nehézatléták –, akik tiltott szerekhez, eszközökhöz nyúltak a sportsiker és az ezzel járó elismerés, többek között a jelentős anyagiak érdekében.

Hiba lenne ebből a szomorú helyzetből általánosítani, hiszen két sportágra szűkült le a gond, de hiba lenne lebecsülni is a veszélyt. Az is egyértelmű, bármennyire fontos az ellenőrzés, megoldást nem jelent. A lebukottak a jéghegy csúcsát jelzik. Megoldást – ebben erősít meg a páli figyelmeztetéssel összhangban az athéni üzenet – csak az erkölcsi megújulás, a valódi bűnbánat, megtisztulás nyújt.

Az, hogy magyar sportolók ennyire – negatív szenzációként – a középpontba kerültek, arra kell, hogy indítsa a sport meghatározó vezető hazai személyiségeit, hogy – túl a konkrét teendőkön – dolgozzanak ki a dopping hosszú távú kiküszöbölését célzó stratégiákat.

Ha kell, hirdessük meg az egyoldalú leszerelést. Ne hivatkozhasson senki arra, hogy mások is csalnak, erről szól a világ. Az én tisztességemnek nem lehet feltétele mások magatartása!

Athén erős erkölcsi üzenetet küldött számunkra. Jó lenne meghallani, nemcsak a sportban. A sport az élet tükre.

Frenkl Róbert