A hét témája

A felhõket lassan tûzszínûre festette a lemenõ nap. Az emberek a munka után hazafelé igyekeztek. Az utcai lámpák halvány fényében úgy tûnt, mintha könnyû fátyollal borították volna be a parkot.

A térre lassan szállingóztak a fiúk. Golyó, a nagydarab, izmos srác köré csoportosultak valamennyien. Karjukon egyforma tetoválás virított. A vállukon recsegõ magnóból rap szólt, szotyolát köpködtek, és szórakoztatták a miniruhás, vihorászó lányokat. Viktor a bátyjával érkezett. Szótlan, szõke fiú volt, esetlenül hosszú karokkal és lábakkal. Úgy lóbálta õket járás közben, mintha tõle független, idegen tárgyak akadtak volna rá. Öszszehúzott szemekkel figyelte a már egybegyûlteket, akik lezser testtartással álldogáltak a padok körül, és tudomást sem vettek az érkezõkrõl. Idegenül szemlélte a társaság tagjait, akikrõl már annyit hallott a bátyjától, és akik közé tartozni a legfõbb célként lebegett a szemei elõtt. Sok könyörgés és megszegett ígéret után jöhetett most Belessel, aki négy évvel volt idõsebb nála, és ugyanolyan frizurát, szerelést és tetoválást viselt, mint itt valamennyi srác. Ha befogadnák, ha õ is ide tartozhatna, az bármivel felérne! Akkor felnõtt lenne, mint ezek itt, nem jól nevelt középiskolás kisfiú, ahogyan most kezelik. Néha még a bátyja is, pedig amúgy jó fej.

– Na mi az, Beles, elhoztad az öcsédet? – rikkantott feléjük egy dagadt, fekete hajú srác, és alaposan szemügyre vette az új jövevényt. A többiek is odapillantottak, és köréjük gyûltek. Golyó, a vezér arcát figyelték: mit szól az új fiúhoz? Viktor a szája szögletében kínos mosollyal állta a mustrát, de lábaival idegesen topogott valami ismeretlen ritmust. Az izompacsirta szótlanul végigmérte, majd a többiek felé fordult:

– Nagyon gyerek még. Vidd haza a kisöcsédet, Beles, nem szeretném, ha esetleg elsírná magát, ha este nem ér haza idõben.

Fölényes mosollyal körülnézett, beseperte a tréfa keltette elismerõ tekinteteket és a nyerítve nevetõ fiúk vállveregetéseit, akik egyetértõen bólogattak a találó kijelentésre. Beles dühösen fújt egyet, nagyot rúgott a földet borító kavicsrétegbe, majd szótlanul intett az öccsének, hogy indulnak. De Viktor nem mozdult. Konokul, feszes testtartással nézett szembe Golyóval:

– Hát próbálj ki, nézzük meg, hogy gyerek vagyok-e – mondta megsértett önérzetének minden keserûségével a hangjában.

A dagadt öblös hangon felröhögött:

– Figyelj, Kisbeles, a fõnökkel ne kezdjél ki, ha jót akarsz!

De amaz leintette:

– Hagyd! Lássuk, mit akar mutatni nekünk a fiatalember.

Szája az utolsó szónál gúnyos mosolyra húzódott. Ez annyira bántó volt, hogy Viktor, mint egy feldühödött bika, fejjel ment neki a jóval magasabb srácnak. Golyó könnyedén elkapta a csuklóját, és nagyot csavarintott rajta. Magasba emelte, hogy Viktor összegörnyedve remegett a hirtelen rátörõ fájdalomtól, majd erõsen összeszorította az öklét, s úgy harapta a szája szélét, hogy a meleg, sós vér kibuggyant a foga helyén. Golyó percekig tartotta így õt. A fiúk mozdulatlanul figyelték a küzdelmet, csak Beles arca torzult el, az öccse vérzõ szája láttán a keserves könyörgés kifejezése jelent meg rajta. Viktor mélyeket lélegzett. Lábai remegtek, fáradt volt, és üresnek érezte magát. Csak egyet szeretett volna: elfutni innen, és soha többé nem kerülni ezeknek a szeme elé. Inkább meghalni, mint valaha viszontlátni õket. Végül Golyó elengedte, ugyanazzal a könnyed, vagány mozdulattal, ahogyan az imént a csuklója után nyúlt. Viktor kimerülten és megalázottan a földre hullt, mint valami tárgy. A többiek röhögtek.

– Hazamehet, fiatalember! – húzta fel a szemöldökét a vezér, és egy kavicsot rúgott felé. Laza, nyegle mozdulata csupa parkbéli elegancia volt. Aztán intett a csapatának, hogy indulnak. Azonnal mozdult mindenki, csak Beles állt tétován, hol az öccsére, hol a fõnökre nézve:

– Ööö… hazavinném – intett Viktor felé, Golyó beleegyezését várva.

Az csak legyintett, hátat fordított, és elindult. Utána a többiek. Egy meglepõen mély hangú, magas fiú röhögve Beleshez fordult:

– Takarítsd csak el a romokat, öregem! – nyerítette, és a fiúk után eredt, akik – mintha már el is felejtették volna Beleséket – harsány vidámsággal a sörözõ felé tartottak. Belesék még látták messzirõl, hogy a színház elõtt körbeállnak valamit, aztán hatalmas hahotában törnek ki.

A park lassan elcsendesedett utánuk. Csak a tücskök cirregtek tovább, és a szél motozott finoman a fák lombjában. A csapat fel-feltörõ röhögése egyre távolabbról hallatszott. Beles a pad háttámláján ült. Könyökét a térdére támasztotta, és összekulcsolt kezeibe temette arcát. Talán hogy ne lássa az öccsét, aki még mindig mozdulatlanul hevert, úgy, ahogyan a földre került. A csönd nyomasztóan sokáig tartott már közöttük. Beles szavakat keresgélt, hogy végre mondhasson valamit.

– Na, ne szívd úgy mellre – szólalt meg végre.

Viktor lassan, nehézkesen tápászkodott fel, konokul másfelé nézett, mintha nem is hallaná a bátyját. Két térdére támasztotta állát.

– Na, ne hülyéskedj, menjünk haza, a fene egye meg.

Viktor a vérzõ száját nyalogatta. Gondolatai nem voltak, csak valami keserû düh borította el a lelkét. Gyûlölte Golyót, gyûlölte a bátyját, a fiú nyerítésszerû vihogását, a parkot, a világot, saját magát is. És gyûlölte az üresen csengõ vigasztaló szavakat, amelyeket Beles motyogott neki. Mindenkit, mindenkit gyûlölt. Ezzel a gyûlölettel – úgy érezte – olyan erõ áradt el benne, hogy szét tudná rúgni a világot. Úgy ugrott fel, mit egy felbõszült vadállat, úgy indult a fiúk után, hogy a bátyja riadtan kapta el a karját.

– Hova mész? Ne õrülj meg!

De az öccse kisiklott a kezei közül, úgy rohant el mellette, hogy Beles megszédült ijedtében. Csak futott mellette, és összevissza beszélt, hogy megállítsa, magához térítse ezt a sértettségében megvadult kölyköt.

Eszternek nehéz napja volt. Délelõtt helyettesített, délután pedig igyekezett mindent elkövetni, hogy a rábízott öt enyhén értelmi fogyatékos gyereknek játékosan megtanítsa az aznapi tananyagot. Ma is sok türelemre és új meg új erõre volt szüksége, de a gyerekek szeretete, úgy érezte, mindenért kárpótolja õt. Nemigen nyomasztotta a meglehetõsen méltánytalan fizetés. Csak az olyan helyeken, mint ez a termékbemutató, tûnt fel neki, hogy sokan eggyel több nullát számolhatnának meg hónap elején a fizetési borítékjukon, ha még lenne ilyen… Nem szívesen vett részt ezeken az alkalmakon, de a maira rávették a kollegái, és nem volt benne elég kitartás ahhoz, hogy ellenálljon. Hát eljött, hogy megtudja, mi minden „nélkülözhetetlen” újdonság van már a piacon. Magában a nap eseményein tûnõdött: Zsófika ma elõször evett egyedül, Tünde pedig, úgy látszik, csakugyan megtanulta leírni a teljes nevét. Kicsi, ám kincset érõ sikerek és néha kijózanító bukások várnak az emberre ezen a pályán. Eszter azonban tudott örülni a kis sikereknek, és újra meg újra nekivágott a még megoldásra váró feladatoknak. Szerette a munkáját, és valahogy hálás is volt azért, hogy köze lehet ezeknek a melegszívû, egyszerû emberkéknek az életéhez. Most viszont fáradt volt nagyon, minden tagja pihenésre vágyott. Illetlenül nagyot nyújtózott a színház lépcsõjén lefelé jövet, és arra gondolt, milyen jó, hogy itt a biciklije, hamar hazakerekezhet a város túlsó végére. Otthon édesanyja mosolya, illatos tea, meleg vacsora és végre kényelmes ágy várja.

A lakatkulcsot tapogatta a táskájában szórakozottan, amikor pillantása a biciklitárolóra esett. Visszahõkölt a látványtól, mintha áramütés érte volna. Értetlenül rázta meg a fejét. De hát miért? Miért kellett nyolcas alakúra görbíteni az elsõ kerék abroncsát? Kinek jó ez? A langyos esti szélben is megborzongott a látványtól. Valaki ok nélkül tönkretette a kerékpárját. Hirtelen nem is tudott mozdulni a döbbenettõl. Most mi legyen? Persze, haza kell vinni valahogyan. Nehezen húzta ki a tárolóból az elcsúfított szerkezetet. Az elsõ kerék nem mozdult, a hátsón próbálta tolni, húzni-vonni. Elkeseredetten tört föl belõle a sírás. Fáradt volt gondolkozni, és túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy hazáig cipelje a biciklit és nehéz hátizsákját is. Csak állt, egész testében remegve, tanácstalanságában oly magányosan, ahogyan csak ember tud egyedül maradni a széles világon. Hideg ujjaival görcsösen szorította a kormányt. Állt, mint aki csodára vár. Aztán keservesen elindult, reszketõ térdekkel a végtelennek tetszõ úton lehetetlen terhével…

– A francba! Süket vagy? Nem lehet megérteni, amit mondok? Állj már meg, te barom! Golyó szétveri az agyadat, ha utánamész. Hallod? Ez nem igaz!

Beles türelme határához ért. Bármit is mondott, Viktor konokul, összeszorított fogakkal ment, kemény léptekkel, megállíthatatlanul. A bátyja agyát elöntötte a vér. Úgy törölte szájon az öccsét, hogy az egy padnak esett, és a váratlan fájdalomtól meg a kijózanodás hideg érintésétõl bõgni kezdett.

– Menj innen! Takarodj! Gyûlöllek, gyûlöllek, gyûlöllek! – üvöltötte bele az éjszakába.

A padra rogyott, és szinte vonyított tehetetlen dühében. Beles meg nézte riadtan. Nem akarta õt megütni, csak megállítani! Hazavinni, befejezni valahogy ezt a napot. Nem igaz, hogy nem jutnak már ki ebbõl az átkozott parkból, még sose tûnt ennyire hosszúnak ez az út… Egy darabig topogott egy helyben, várta, hogy az öccse megnyugodjon, vagy valami történjen, ami után majd tudni lehet, mit kell ilyenkor tenni… De sokáig nem történt semmi. És akkor meglátta a lányt azzal az idétlen biciklivel. Röhejes volt: úgy vonszolta, mint egy döglött kutyát. Beles oldalba bökte Viktort:

– Nézd már azt a csajszit ott, hogy húzza a bicajt! Mi a fene lehet vele? Megyek, megnézem. Gyere!

Úgy indult el, mint aki biztos a dolgában, csak óvatos, alig észrevehetõ pillantást engedett meg magának az öccse felé. Jön az úgyis, imádja a poénos dolgokat. Ám Viktor nem volt jó hangulatban, egyenesen nézett elõre. Az este sok megrázó élménye még mindig fogva tartotta a tagjait, reszketett, mint a nyárfalevél. Beles harsányan röhögve szegõdött a lány mellé.

– Mi van, cicus? Honnan vetted ezt a tuti szerkezetet? Na, addsza, hadd segítsek. Halálos ez az elsõkerék-megoldás!

Eszter azonban nem állt meg. Fogait összeszorítva, sírással küszködve vonszolta tovább elszántan az elcsúfított kerékpárt. Beles egy idõ után megunta a bulit. „Totál dilis ez a liba, nem is válaszol, meg semmi” – gondolta. Otthagyta, és indult hazafelé, néha fel-felbuggyanó vihogással. Úgy elfoglalta a nyolcas alakú kerék esete meg az a konok csaj, hogy csak a kapujuk elõtt vette észre, Viktor nincs vele. Szóval az öccse mégsem jött. „Na, mindegy, hazatalál egyedül is, úgysem lehetett ma bírni vele, tisztára meg tud veszni ez a kölyök néha. Mint egy idegbajos” – zárta le magában a történteket. Nagyot rántott a vállán, és igyekezett minél halkabban a szobájukba jutni.

Viktor a padról figyelte a lányt. Nem értette, miért, de minden idegszálával rá kellett összpontosítania. Pedig nem volt esélye: a lány idõsebbnek tûnt nála, meg túl felnõttesen is öltözött. De a szívós akarata, amellyel azt a dög biciklit rángatta, most valahogy vonzotta a fiút. A bátyja régen eltûnt már a képbõl, talán haza is ért azóta. A francba! Utálta, amikor õk ketten öszszevesztek. De ez a pofon azért túlzás volt. Az arcán még érezte a nyomát, de nem foglalkozott vele sokat. A lányt nézte elmerülten, majdnem bambán. Nem is vette észre a tolókocsis srácot, csak amikor már egészen ott volt a lány mellett. Hogy kerül ez ide ilyenkor? Cigány fiú, ismeri is, fekete haja, ragyogó szemei, kreol bõre meg ez a szerkezet, amivel közlekedik, valahogy jellegzetes figurává teszi; szinte része a városképnek. S most olyan lazán gördül a lány mellé, mintha csak vagányságból ülne naphosszat abban a nyomorékszékben. A karjával ügyesen kormányoz, könynyedén az oldalához kerül, és mosolyog. Na, szegény csaj! Viktor majdnem megsajnálja, olyan kõkeményen küzd ezzel az idétlen keróval. Az embernek kedve lenne rászólni, hagyd a fenébe, nem ér annyit az egész! De a lány megáll, néz le a tolókocsisra. Halkan beszélnek, de az éjszaka visszhangossá teszi a szavaikat. A srác kérdezi, mi történt, a lány elhaló hangon, kimerülten meséli el, hogy így találta meg a bringát, és nagyon meszsze lakik. Még a hangja is fáradtnak tûnik. A tolókocsis azt mondja, õ most úgyis csak edz, merthogy nem akar legyengülni, hát mindegy, merre veszi az irányt, szívesen segít vinni a bringát, ha nem zavar. A lány nem tudja, mitévõ legyen, egyik lábáról a másikra áll, és a cipõjét nézi elmélyülten, de a fiú már lendíti is az ölébe a cipelnivalót, és mosolyogva kérdezi, merre mennek. Elindulnak. Elõször némán haladnak egymás mellett, nehezen indul a beszélgetés, aztán belelendülnek…

Viktor még sokáig nézi a lány kisimult, megbékélt vonásait. Hogy megszépült így, felegyenesedve, a terhétõl megszabadulva! Könnyedén, nõiesen lépked, csilingelõ nevetése hallatszik idõnként, fejét kicsit oldalra hajtva néz újra meg újra kísérõjére, aki megnyugtatóan udvarias és meleg hangon kérdezgeti. Beszélgetésük csupa rend, tisztaság, és valami kozmikus béke lebegi körül õket. A fiú az egyik izmos, barna karjával hajtja a tolókocsit, a másikkal az ölében tartja a kerékpárt, néha pedig észrevétlenül cseréli a szerepeket. S közben derûsen, figyelemmel társalog és mosolyog. Lassan eltûnnek a sötétben.

Viktor még sokáig néz utánuk öszszehúzott szemmel, elgondolkodva. Csodálja a fiút. A legerõsebbet, akivel ma este találkozott.

Füller Tímea