A hét témája

A felhőket lassan tűzszínűre festette a lemenő nap. Az emberek a munka után hazafelé igyekeztek. Az utcai lámpák halvány fényében úgy tűnt, mintha könnyű fátyollal borították volna be a parkot.

A térre lassan szállingóztak a fiúk. Golyó, a nagydarab, izmos srác köré csoportosultak valamennyien. Karjukon egyforma tetoválás virított. A vállukon recsegő magnóból rap szólt, szotyolát köpködtek, és szórakoztatták a miniruhás, vihorászó lányokat. Viktor a bátyjával érkezett. Szótlan, szőke fiú volt, esetlenül hosszú karokkal és lábakkal. Úgy lóbálta őket járás közben, mintha tőle független, idegen tárgyak akadtak volna rá. Öszszehúzott szemekkel figyelte a már egybegyűlteket, akik lezser testtartással álldogáltak a padok körül, és tudomást sem vettek az érkezőkről. Idegenül szemlélte a társaság tagjait, akikről már annyit hallott a bátyjától, és akik közé tartozni a legfőbb célként lebegett a szemei előtt. Sok könyörgés és megszegett ígéret után jöhetett most Belessel, aki négy évvel volt idősebb nála, és ugyanolyan frizurát, szerelést és tetoválást viselt, mint itt valamennyi srác. Ha befogadnák, ha ő is ide tartozhatna, az bármivel felérne! Akkor felnőtt lenne, mint ezek itt, nem jól nevelt középiskolás kisfiú, ahogyan most kezelik. Néha még a bátyja is, pedig amúgy jó fej.

– Na mi az, Beles, elhoztad az öcsédet? – rikkantott feléjük egy dagadt, fekete hajú srác, és alaposan szemügyre vette az új jövevényt. A többiek is odapillantottak, és köréjük gyűltek. Golyó, a vezér arcát figyelték: mit szól az új fiúhoz? Viktor a szája szögletében kínos mosollyal állta a mustrát, de lábaival idegesen topogott valami ismeretlen ritmust. Az izompacsirta szótlanul végigmérte, majd a többiek felé fordult:

– Nagyon gyerek még. Vidd haza a kisöcsédet, Beles, nem szeretném, ha esetleg elsírná magát, ha este nem ér haza időben.

Fölényes mosollyal körülnézett, beseperte a tréfa keltette elismerő tekinteteket és a nyerítve nevető fiúk vállveregetéseit, akik egyetértően bólogattak a találó kijelentésre. Beles dühösen fújt egyet, nagyot rúgott a földet borító kavicsrétegbe, majd szótlanul intett az öccsének, hogy indulnak. De Viktor nem mozdult. Konokul, feszes testtartással nézett szembe Golyóval:

– Hát próbálj ki, nézzük meg, hogy gyerek vagyok-e – mondta megsértett önérzetének minden keserűségével a hangjában.

A dagadt öblös hangon felröhögött:

– Figyelj, Kisbeles, a főnökkel ne kezdjél ki, ha jót akarsz!

De amaz leintette:

– Hagyd! Lássuk, mit akar mutatni nekünk a fiatalember.

Szája az utolsó szónál gúnyos mosolyra húzódott. Ez annyira bántó volt, hogy Viktor, mint egy feldühödött bika, fejjel ment neki a jóval magasabb srácnak. Golyó könnyedén elkapta a csuklóját, és nagyot csavarintott rajta. Magasba emelte, hogy Viktor összegörnyedve remegett a hirtelen rátörő fájdalomtól, majd erősen összeszorította az öklét, s úgy harapta a szája szélét, hogy a meleg, sós vér kibuggyant a foga helyén. Golyó percekig tartotta így őt. A fiúk mozdulatlanul figyelték a küzdelmet, csak Beles arca torzult el, az öccse vérző szája láttán a keserves könyörgés kifejezése jelent meg rajta. Viktor mélyeket lélegzett. Lábai remegtek, fáradt volt, és üresnek érezte magát. Csak egyet szeretett volna: elfutni innen, és soha többé nem kerülni ezeknek a szeme elé. Inkább meghalni, mint valaha viszontlátni őket. Végül Golyó elengedte, ugyanazzal a könnyed, vagány mozdulattal, ahogyan az imént a csuklója után nyúlt. Viktor kimerülten és megalázottan a földre hullt, mint valami tárgy. A többiek röhögtek.

– Hazamehet, fiatalember! – húzta fel a szemöldökét a vezér, és egy kavicsot rúgott felé. Laza, nyegle mozdulata csupa parkbéli elegancia volt. Aztán intett a csapatának, hogy indulnak. Azonnal mozdult mindenki, csak Beles állt tétován, hol az öccsére, hol a főnökre nézve:

– Ööö… hazavinném – intett Viktor felé, Golyó beleegyezését várva.

Az csak legyintett, hátat fordított, és elindult. Utána a többiek. Egy meglepően mély hangú, magas fiú röhögve Beleshez fordult:

– Takarítsd csak el a romokat, öregem! – nyerítette, és a fiúk után eredt, akik – mintha már el is felejtették volna Beleséket – harsány vidámsággal a söröző felé tartottak. Belesék még látták messziről, hogy a színház előtt körbeállnak valamit, aztán hatalmas hahotában törnek ki.

A park lassan elcsendesedett utánuk. Csak a tücskök cirregtek tovább, és a szél motozott finoman a fák lombjában. A csapat fel-feltörő röhögése egyre távolabbról hallatszott. Beles a pad háttámláján ült. Könyökét a térdére támasztotta, és összekulcsolt kezeibe temette arcát. Talán hogy ne lássa az öccsét, aki még mindig mozdulatlanul hevert, úgy, ahogyan a földre került. A csönd nyomasztóan sokáig tartott már közöttük. Beles szavakat keresgélt, hogy végre mondhasson valamit.

– Na, ne szívd úgy mellre – szólalt meg végre.

Viktor lassan, nehézkesen tápászkodott fel, konokul másfelé nézett, mintha nem is hallaná a bátyját. Két térdére támasztotta állát.

– Na, ne hülyéskedj, menjünk haza, a fene egye meg.

Viktor a vérző száját nyalogatta. Gondolatai nem voltak, csak valami keserű düh borította el a lelkét. Gyűlölte Golyót, gyűlölte a bátyját, a fiú nyerítésszerű vihogását, a parkot, a világot, saját magát is. És gyűlölte az üresen csengő vigasztaló szavakat, amelyeket Beles motyogott neki. Mindenkit, mindenkit gyűlölt. Ezzel a gyűlölettel – úgy érezte – olyan erő áradt el benne, hogy szét tudná rúgni a világot. Úgy ugrott fel, mit egy felbőszült vadállat, úgy indult a fiúk után, hogy a bátyja riadtan kapta el a karját.

– Hova mész? Ne őrülj meg!

De az öccse kisiklott a kezei közül, úgy rohant el mellette, hogy Beles megszédült ijedtében. Csak futott mellette, és összevissza beszélt, hogy megállítsa, magához térítse ezt a sértettségében megvadult kölyköt.

Eszternek nehéz napja volt. Délelőtt helyettesített, délután pedig igyekezett mindent elkövetni, hogy a rábízott öt enyhén értelmi fogyatékos gyereknek játékosan megtanítsa az aznapi tananyagot. Ma is sok türelemre és új meg új erőre volt szüksége, de a gyerekek szeretete, úgy érezte, mindenért kárpótolja őt. Nemigen nyomasztotta a meglehetősen méltánytalan fizetés. Csak az olyan helyeken, mint ez a termékbemutató, tűnt fel neki, hogy sokan eggyel több nullát számolhatnának meg hónap elején a fizetési borítékjukon, ha még lenne ilyen… Nem szívesen vett részt ezeken az alkalmakon, de a maira rávették a kollegái, és nem volt benne elég kitartás ahhoz, hogy ellenálljon. Hát eljött, hogy megtudja, mi minden „nélkülözhetetlen” újdonság van már a piacon. Magában a nap eseményein tűnődött: Zsófika ma először evett egyedül, Tünde pedig, úgy látszik, csakugyan megtanulta leírni a teljes nevét. Kicsi, ám kincset érő sikerek és néha kijózanító bukások várnak az emberre ezen a pályán. Eszter azonban tudott örülni a kis sikereknek, és újra meg újra nekivágott a még megoldásra váró feladatoknak. Szerette a munkáját, és valahogy hálás is volt azért, hogy köze lehet ezeknek a melegszívű, egyszerű emberkéknek az életéhez. Most viszont fáradt volt nagyon, minden tagja pihenésre vágyott. Illetlenül nagyot nyújtózott a színház lépcsőjén lefelé jövet, és arra gondolt, milyen jó, hogy itt a biciklije, hamar hazakerekezhet a város túlsó végére. Otthon édesanyja mosolya, illatos tea, meleg vacsora és végre kényelmes ágy várja.

A lakatkulcsot tapogatta a táskájában szórakozottan, amikor pillantása a biciklitárolóra esett. Visszahőkölt a látványtól, mintha áramütés érte volna. Értetlenül rázta meg a fejét. De hát miért? Miért kellett nyolcas alakúra görbíteni az első kerék abroncsát? Kinek jó ez? A langyos esti szélben is megborzongott a látványtól. Valaki ok nélkül tönkretette a kerékpárját. Hirtelen nem is tudott mozdulni a döbbenettől. Most mi legyen? Persze, haza kell vinni valahogyan. Nehezen húzta ki a tárolóból az elcsúfított szerkezetet. Az első kerék nem mozdult, a hátsón próbálta tolni, húzni-vonni. Elkeseredetten tört föl belőle a sírás. Fáradt volt gondolkozni, és túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy hazáig cipelje a biciklit és nehéz hátizsákját is. Csak állt, egész testében remegve, tanácstalanságában oly magányosan, ahogyan csak ember tud egyedül maradni a széles világon. Hideg ujjaival görcsösen szorította a kormányt. Állt, mint aki csodára vár. Aztán keservesen elindult, reszkető térdekkel a végtelennek tetsző úton lehetetlen terhével…

– A francba! Süket vagy? Nem lehet megérteni, amit mondok? Állj már meg, te barom! Golyó szétveri az agyadat, ha utánamész. Hallod? Ez nem igaz!

Beles türelme határához ért. Bármit is mondott, Viktor konokul, összeszorított fogakkal ment, kemény léptekkel, megállíthatatlanul. A bátyja agyát elöntötte a vér. Úgy törölte szájon az öccsét, hogy az egy padnak esett, és a váratlan fájdalomtól meg a kijózanodás hideg érintésétől bőgni kezdett.

– Menj innen! Takarodj! Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! – üvöltötte bele az éjszakába.

A padra rogyott, és szinte vonyított tehetetlen dühében. Beles meg nézte riadtan. Nem akarta őt megütni, csak megállítani! Hazavinni, befejezni valahogy ezt a napot. Nem igaz, hogy nem jutnak már ki ebből az átkozott parkból, még sose tűnt ennyire hosszúnak ez az út… Egy darabig topogott egy helyben, várta, hogy az öccse megnyugodjon, vagy valami történjen, ami után majd tudni lehet, mit kell ilyenkor tenni… De sokáig nem történt semmi. És akkor meglátta a lányt azzal az idétlen biciklivel. Röhejes volt: úgy vonszolta, mint egy döglött kutyát. Beles oldalba bökte Viktort:

– Nézd már azt a csajszit ott, hogy húzza a bicajt! Mi a fene lehet vele? Megyek, megnézem. Gyere!

Úgy indult el, mint aki biztos a dolgában, csak óvatos, alig észrevehető pillantást engedett meg magának az öccse felé. Jön az úgyis, imádja a poénos dolgokat. Ám Viktor nem volt jó hangulatban, egyenesen nézett előre. Az este sok megrázó élménye még mindig fogva tartotta a tagjait, reszketett, mint a nyárfalevél. Beles harsányan röhögve szegődött a lány mellé.

– Mi van, cicus? Honnan vetted ezt a tuti szerkezetet? Na, addsza, hadd segítsek. Halálos ez az elsőkerék-megoldás!

Eszter azonban nem állt meg. Fogait összeszorítva, sírással küszködve vonszolta tovább elszántan az elcsúfított kerékpárt. Beles egy idő után megunta a bulit. „Totál dilis ez a liba, nem is válaszol, meg semmi” – gondolta. Otthagyta, és indult hazafelé, néha fel-felbuggyanó vihogással. Úgy elfoglalta a nyolcas alakú kerék esete meg az a konok csaj, hogy csak a kapujuk előtt vette észre, Viktor nincs vele. Szóval az öccse mégsem jött. „Na, mindegy, hazatalál egyedül is, úgysem lehetett ma bírni vele, tisztára meg tud veszni ez a kölyök néha. Mint egy idegbajos” – zárta le magában a történteket. Nagyot rántott a vállán, és igyekezett minél halkabban a szobájukba jutni.

Viktor a padról figyelte a lányt. Nem értette, miért, de minden idegszálával rá kellett összpontosítania. Pedig nem volt esélye: a lány idősebbnek tűnt nála, meg túl felnőttesen is öltözött. De a szívós akarata, amellyel azt a dög biciklit rángatta, most valahogy vonzotta a fiút. A bátyja régen eltűnt már a képből, talán haza is ért azóta. A francba! Utálta, amikor ők ketten öszszevesztek. De ez a pofon azért túlzás volt. Az arcán még érezte a nyomát, de nem foglalkozott vele sokat. A lányt nézte elmerülten, majdnem bambán. Nem is vette észre a tolókocsis srácot, csak amikor már egészen ott volt a lány mellett. Hogy kerül ez ide ilyenkor? Cigány fiú, ismeri is, fekete haja, ragyogó szemei, kreol bőre meg ez a szerkezet, amivel közlekedik, valahogy jellegzetes figurává teszi; szinte része a városképnek. S most olyan lazán gördül a lány mellé, mintha csak vagányságból ülne naphosszat abban a nyomorékszékben. A karjával ügyesen kormányoz, könynyedén az oldalához kerül, és mosolyog. Na, szegény csaj! Viktor majdnem megsajnálja, olyan kőkeményen küzd ezzel az idétlen keróval. Az embernek kedve lenne rászólni, hagyd a fenébe, nem ér annyit az egész! De a lány megáll, néz le a tolókocsisra. Halkan beszélnek, de az éjszaka visszhangossá teszi a szavaikat. A srác kérdezi, mi történt, a lány elhaló hangon, kimerülten meséli el, hogy így találta meg a bringát, és nagyon meszsze lakik. Még a hangja is fáradtnak tűnik. A tolókocsis azt mondja, ő most úgyis csak edz, merthogy nem akar legyengülni, hát mindegy, merre veszi az irányt, szívesen segít vinni a bringát, ha nem zavar. A lány nem tudja, mitévő legyen, egyik lábáról a másikra áll, és a cipőjét nézi elmélyülten, de a fiú már lendíti is az ölébe a cipelnivalót, és mosolyogva kérdezi, merre mennek. Elindulnak. Először némán haladnak egymás mellett, nehezen indul a beszélgetés, aztán belelendülnek…

Viktor még sokáig nézi a lány kisimult, megbékélt vonásait. Hogy megszépült így, felegyenesedve, a terhétől megszabadulva! Könnyedén, nőiesen lépked, csilingelő nevetése hallatszik időnként, fejét kicsit oldalra hajtva néz újra meg újra kísérőjére, aki megnyugtatóan udvarias és meleg hangon kérdezgeti. Beszélgetésük csupa rend, tisztaság, és valami kozmikus béke lebegi körül őket. A fiú az egyik izmos, barna karjával hajtja a tolókocsit, a másikkal az ölében tartja a kerékpárt, néha pedig észrevétlenül cseréli a szerepeket. S közben derűsen, figyelemmel társalog és mosolyog. Lassan eltűnnek a sötétben.

Viktor még sokáig néz utánuk öszszehúzott szemmel, elgondolkodva. Csodálja a fiút. A legerősebbet, akivel ma este találkozott.

Füller Tímea