Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 13.

Testvéregyházainkat bemutató sorozatunk két következő részében az evangélikussághoz teológiailag és kegyességileg különösen is közel álló metodista egyház istentiszteleti életét vesszük szemügyre. Kalauzunk Csernák István, a metodista egyház szuperitendense. (H. K.)

A metodista tradíció szerint az istentisztelet az Istentől rendelt kegyelmi eszközökhöz tartozik. E mögött az a meggyőződés áll, hogy az istentisztelet a mindennapok hite számára aktualizálja Isten kinyilatkoztatását. Az istentiszteleti összejövetelen Isten új életet teremtő igéje által munkálkodik bennünk. Ebben az igében részesít minket Isten üdvözítő és megújító jelenlétével. Ezért az istentisztelet mindenekelőtt Isten szolgálata bennünk, és általa kapunk új erőt az emberek közötti szolgálatra. Isten maga hív meg bennünket a vele való közösségbe. Ezért az istentisztelet liturgiájának is azt a célt kell szolgálnia, hogy benne átéljük Krisztus jelenlétét.

A „liturgia” szó még húsz évvel ezelőtt is idegenül csengett közöttünk, itt Magyarországon, a metodista istentisztelettel összefüggő beszélgetésekben. Az istentisztelet inkább volt a lelkész improvizációja, jó esetben lelki megérzésének lecsapódása, mint tudatos vagy az egyházrenddel szabályozott liturgiai keretben történő istentiszteleti rend. Persze közösségeinkben mindenhol kialakult valamilyen szokás, amely nagymértékben függött az éppen ott szolgáló lelkésztől. Ez többségében azokat a liturgiai elemeket jelentette, amelyek – keretét tekintve – ma is jellemzőek a metodista istentiszteletre: a bevezető apostoli köszöntés után ének, igeolvasás, imádság, újabb ének követi egymást, majd az istentisztelet idejének több mint felét kitevő igehirdetés következik. Az igehirdetést lezáró lelkészi imát kiegészíti a személyes csendben megfogalmazott imádságra adott egy-két perc vagy a szabadon mondott személyes hangos imádságok csokra. A záróének és áldás zárja az istentiszteletet. A közvetlenség, a családiasság mindig jellemzője volt a magyar metodista istentiszteletnek, és ezt az örökségünket ma is szívesen vállaljuk.

Ennek a gyülekezeti „liturgiai rendnek” az elemei nagymértékben függtek a századfordulós magyar puritán protestáns (evangélikus, református) hagyományoktól és a kisgyülekezeti, családias gondolkodástól. Az európai vagy még távolabbi metodizmus – a világháború után különösen – kevéssé tudott hatást gyakorolni a magyar istentiszteleti életre.

Mintegy húsz évvel ezelőtt kezdett az egyház az európai metodista liturgiák iránt érdeklődni. Ennek keretében kapott minden metodista lelkész egy-egy német nyelvű liturgiai könyvet, amelyben a Közép- és Dél-európai Centrálkonferenciánk hivatalos liturgiái találhatók. A különböző egyházi események liturgiáit néhány év alatt lefordítottuk, és elkezdődött ezeknek a gyülekezeti életbe való lassú beépítése. (Ez a folyamat mind a mai napig tart.) A centrálkonferenciai liturgiák segítségével viszonylag egységessé váltak a gyülekezeti események szertartásai. Színesítette istentiszteletünket az új úrvacsora-liturgia (egyébként a metodista közösségek a nagyünnepi úrvacsorázáson kívül havonta tartanak úrvacsora-istentiszteletet), a keresztség, a tagfelvétel, a házasságkötés, a temetés, a lelkészek felszentelésének liturgiája stb. Ennek tudható be, hogy a mai metodista istentiszteleteken egyre gyakrabban hangzanak fel a reszponzórikus imádságok is. Gyakran mondjuk együtt a Miatyánkot.

A hitvallások közül igazán csak az Apostoli hitvallás került be az istentiszteleti gyakorlatunkba. A már említett hivatalos liturgiában szerepel a Niceai hitvallás is, illetve az úgynevezett Szociális hitvallás, amely tizenhárom hitvallásszerűen megfogalmazott imából áll. Ezt az egyetemes egyház 1908-ban fogadta el annak érdekében, hogy az egyház szociális küldetését konkrét formában is szem előtt tartsa, és ezzel is megerősítse, hogy a keresztény szeretetnek tettekben kell megvalósulnia.

Csernák István