Keresztény szemmel

Ilyen temetésen se szolgáltam még. Nem is temetés volt, hanem baráti együttlét, istentisztelet, evangélizáció. Amit a gyászjelentésen olvasunk, mellbevágó: ötvenhárom éves korában elhunyt Metzler Vilmos, a kelenföldi gyülekezet tagja. Ez a tény önmagában elviselhetetlenül fájdalmas lenne (különösen is közvetlen szeretteinek), ha nem tudnám, hogy Isten belépett Vili életébe, megtérítette, és magához vonta őt…

Kapcsolatunk, mely később testvéri barátsággá fejlődött, nyolc évvel ezelőtt kezdődött. Családjával együtt megjelent egy kelenföldi istentiszteleten. Vasmunkás termetével azonnal feltűnt. Elmondta, hogy szeretne megkeresztelkedni és családjával együtt bekapcsolódni a gyülekezet közösségébe. Néhány hét alatt szinte kiolvasta az iratterjesztési könyvtárat.

Feledhetetlen az az istentisztelet is, melyen kamasz fiával együtt megkereszteltem. Új színt, mozgást hozott Kelenföldre. Szinte mindenbe bekapcsolódott. Ötvenévesen ifjúsági programokon is részt vett, jött a nyári konferenciákra, szervezett bicikliszakkört, éveken át számtalan fizikai, karbantartási munkát elvégzett. Megtéréséről egyszer azt mondta: meg kellett fordítani a biciklit.

Volt honnan megtérnie. Több ezer kortársával együtt a budapesti munkások életét élte. Kőbányai családban született, egyházhoz nem volt köze, a szociális eszme megragadta, munkásőr lett. Később csalódott a sok hazugság miatt, de szociális érzékenysége megmaradt. Megismerte és megszerette Jézust, igazi nagy találkozás volt ez számára. Rajongott Lutherért, azonosulni tudott igazságérzetével, lényeglátásával, harcaival. Többször beszélt arról, hogy az egyház nem érti a munkások világát, nem találja meg feléjük az utat.

Eljött a templomi esküvő ideje is. Csodálatos alkalom volt. Feleségével együtt kézen fogva térdeltek, közben mindnyájunknak ömlött a könnye. Az alagsori kis teremben volt a menyegzői vacsora barátaival, régi és új testvéreivel. Igazi jézusi lakoma, együttlét volt, az Atya és a hazatért fiú közössége.

Az utolsó hetekben csak Biblia és Reményik-kötet volt a kórházi éjjeliszekrényén. Megbeszéltük, hogy betegen is elviszem őt autóval két nyári konferenciára: a piliscsabai missziós hétre és a soproni roma–magyar találkozóra. Azonban beteg, fáradt teste már nem bírta az utat, de a nyitónap délutánján felhívott telefonon.

Tudom, hogy Vili már az örök, menynyei konferencia részese, boldog tagja a Bárány menyegzőjének… A ravatalozóban gitárkísérettel zengtük egyik kedves énekét: „Oda megyek, ahol a Bárány trónja áll.” Az útmutató napi igéje, a 18. zsoltár adott vigasztalást, útmutatást és reménységet: „Szeretlek, Uram, erősségem!… Körülvettek a halál kötelei… Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam… Meghallotta hangomat…lenyúlt a magasból és fölvett… Fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben… Sokszor lehajoltál hozzám… Olyan nép szolgál nekem, amelyhez nem volt közöm (!)… Él az Úr, áldott az én kősziklám!” Szeretett párja kérésére utolsó földi útjára farmerbe öltöztették. A kabátra Luther-rózsát tűztek.

Vili hiányzik nagyon, de hiszem, hogy találkozunk.

Létfontosságú kérdés: figyel-e az egyház ezekre a jelekre, üzenetekre?

Szeverényi János