EvÉlet - Lelki segély

„A fiam értelmes, okos nagyfiú. Nemrégiben sikeres nyelvvizsgát tett, és ebben a tanévben kezdi meg az egyetemet. Folyton szorongó kamasz volt, tele kisebbségi érzéssel, de azt gondoltam, hogy azért nem jár diszkóba meg a lányok után, mert csak a tanulás érdekli. A nyáron bevallotta nekem, hogy azért menekül a tanulásba, mert õ „más”, mint a többi fiú. Elõször nagyon megrendültem attól, amit mondott, és valójában nem is értettem, mert fiú barátai nem is voltak soha. Egyszerûen nem tudom, hogyan segíthetnék neki! Félek, hogy ha erõszakosan meg akarom változtatni, akkor elüldözöm itthonról, ha viszont elfogadom olyannak, amilyen, azt biztatásnak veszi.”

Drága testvérem! Sok-sok imádságban hordozom Önt, és lélekben, gondolatban ott vagyok Ön mellett! Hetilapunk utóbbi néhány számában több cikket is olvashatott a homoszexualitás kérdésének teológiai, etikai megközelítésérõl, de levelének hangvétele elárulja, hogy emellett együttérzésre, jó tanácsra, lelki segélyre vágyik.

A bajba, tévútra, bûnbe jutott embernek Isten szabadító cselekvésére és irgalmas szeretetére van szüksége. Keresztény hívõ ember a Szentírás tükrében egyértelmûen azt vallja, hogy a homoszexualitás bûn (3Móz 18,22; Róm 1,24–27), de a diagnózis felállítása után nem hagyhatja magára a bûnbe jutott felebarátot, hanem az áldott orvoshoz, Jézushoz kell elkísérnie. Amikor lelkipásztorként a kezemben tartom a bûn súlya alatt görnyedezõ testvérem levelét, vagy személyes beszélgetésünk alatt meglátom a „bûnbánó Magdolnák” szemébõl gördülõ könnyeket, esetleg észreveszem egy nyilvánvalóan bûnben élõ felebarátom – aki nem talál kiutat vétkekkel borított életének lélekemésztõ labirintusából – ajkainak remegését, akkor nem tehetem meg, hogy csupán a bûnt hangsúlyozzam. A szenvedõ embert magát kell látnom, akiért a golgotai kereszt áll. És mellé kell állnom anélkül, hogy a bûnt elfogadnám, elbagatellizálnám, eltussolnám, vagy cinkosává válnék. Amikor megpróbált hitû levélíró testvérem sorait olvastam, bizonyossá vált elõttem az is, hogy nem elegendõ a homoerotikus érdeklõdésû családtagot lelkigondozásba venni, mert itt az egész család érintve van. Mindenekelõtt szeretném vigasztalni azzal, hogy önmagában az a tény, hogy fia ebben az életkorban még nem udvarol lányoknak, vagy nem jár táncolni, nem egyértelmû jele a homoerotikus beállítódásának. Sajnos levelébõl nem derül ki pontosan, hogy gyermekének nyári vallomása pontosan mit tartalmazott, de tudnia kell, hogy a túl hosszúra nyúlt gyermekkor maradványa is lehet az az általános erotikus érdeklõdés, amely még nem tesz különbséget a nemek között. Másrészt ebben az életkorban még a tudatba kerülhetnek olyan vágyak és sóvárgások, amelyeket a felnõtt személyiség tudata már kiselejtez, kivet magából. Azt is érdemes látnunk, hogy kamasz- és ifjúkorban gyakori – lányok és fiúk esetében egyaránt –, hogy nem tartják magukat „teljesen normálisnak”. Nem meglepõ ez, hiszen a bennük feltörõ érzelmek, gondolatok, vágyak ismeretlenek számukra, és a lelki változások hormonális, testi változásokkal is járnak. Az ifjú embernek fel kell készülnie a felnõttektõl való függetlenedésre, ki kell fejlesztenie értékrendjét, erkölcsi tudatát, meg kell határoznia önképét, és meg kell szoknia hosszúra nyúlt végtagjainak látványát. Nem könnyû ezekkel a testi-lelki „újdonságokkal” megbirkózni, bizony sok szorongással jár ez együtt. Arról már nem is beszélve, hogy a szexuális másság ma divatszerûen terjed a fiatalok között. „Amirõl annyit beszélnek a médiában, azt nekem is ki kell próbálnom” – gondolja a félrevezetett tini, és nem is sejti, hogy amit játéknak vélt, azzal beszennyezte magát.

Mindezeket végiggondolva nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a kedves aggódó édesanya tévedés áldozata lett. Szélsõségesen introvertált, társaságot kerülõ, gátlásos gyermekének a lelkében viharok dúlnak. Ez összefügghet az õ sajátos egyéni lelkivilágával, de esetleg lehet szerepe benne a szülõkhöz, az édesanyához való túl erõs kötõdésnek is. Én úgy érzem, hogy elege van a magányból, a szülõi felügyeletbõl, a sok tanulásból, az elvárásokból, és lázadása valamiképpen abban nyilvánul meg, hogy meg akarja hökkenteni a környezetét. Ha jól értem levelét, arra gyanakszik, hogy a „kisebbségi érzés” is a homoerotikus beállítódás – másság – következménye. Érdemes elgondolkodni azon, nem sokkalta valószínûbb-e, hogy kisebbségi érzése egy tõrõl fakad a kicsi kora óta meglévõ szorongásával. Az egészséges önértékelés hiánya az uralkodó típusú anyától vagy az irreális teljesítményt elváró apától, esetleg iskolatársainak gúnyolódásától tartó kamasz állandó szorongásának forrása lesz. A problémát pedig még tetézi, ha a szorongó, önbecsülését vesztett embernek nincs olyan társa, akivel õszintén megbeszélheti érzéseit.

Kedves aggódó anyuka! Legyen Ön mindig az a személy gyermeke számára, aki elõítélet-mentesen meghallgatja õt, akiben megérzi az Istentõl kapott agapét, aki elõtt megnyílhat, leplezetlenül felfedheti gondolatait, még ha azok bûnösek is. Úgy vélem, hogy nincs is másra nagyobb szüksége ennek a tizenkilenc éves nagyfiúnak, mint arra, hogy hívõ édesanyján keresztül megélje Krisztus megmagyarázhatatlanul elfogadó, utánunk nyúló szeretetét. Ha esetleg mégis bebizonyosodik nála a homoszexuális érdeklõdés, akkor is legyen lehetõsége Önnel, illetve lelkészével, a témában jártas szakemberrel megosztania bûntudatának terhét. „Valljátok meg azért egymásnak bûneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” (Jak 5,16a) Szeretõ, ítélkezésmentes elfogadásunk a biztonság bástyáját jelenti a bûnbe jutott ember számára, amelybõl nagyobb önbizalommal indul a küzdelembe, hogy Isten elõtt és vele együtt megvívjon gyarlóságaival.

Hálát adhatunk Urunknak, hogy ez az ifjú ember leadta vészjelzéseit, így lehetõségünk nyílik arra, hogy segítsünk neki még azelõtt, hogy a saját neméhez való vonzódása manifesztálódna. Ahogyan kedves testvérem levelében megfogalmazza, sem a kényszer, sem a beletörõdés nem járható út számunkra. Ehelyett erõsíteni kell gyermekének nemi szereptudatát, hogy örömmel és büszkeséggel töltse el, hogy õt az Isten férfiúvá teremtette, és elhívta arra, hogy a neki szánt asszonnyal együtt mint édesapa majd betölthesse szülõi hivatását. Beszélni kell neki arról, hogy a teremtõ Isten rendje, a házasság férfi és nõ között valósul meg. Ennek csodálatos lehetõsége az, hogy egymás segítõtársai legyenek, valamint hogy Isten eszközeivé válhassanak az élet továbbadásában (1Móz 1,27–28). Fontos emellett megerõsíteni õt abban, hogy mennyire értékes ember, nem csupán azért, mert nyelvvizsgája van, vagy mert egyetemre mehet, hanem azért, mert minden ember lénye egyedi, egyszeri és megismételhetetlen.

Elképzelhetõ, hogy ifjú testvérünk számára nem a házasélet, hanem az önként választott nõtlenség útja adatik – így is lehet szolgálni az Urat! De lényünk csak akkor teljesülhet ki, hogyha Istent megismerjük, õt dicsõítjük, neki adunk hálát (Róm 1,21). Õ mutatja meg, hogy mi célból vagyunk a világban. Ezért szorongásunk feloldódik benne, és vezetése alatt jól használjuk fel életidõnket. Úgy, hogy az örökkévalóságra készítsen fel!

Szõkéné Bakay Beatrix