EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

„A fiam értelmes, okos nagyfiú. Nemrégiben sikeres nyelvvizsgát tett, és ebben a tanévben kezdi meg az egyetemet. Folyton szorongó kamasz volt, tele kisebbségi érzéssel, de azt gondoltam, hogy azért nem jár diszkóba meg a lányok után, mert csak a tanulás érdekli. A nyáron bevallotta nekem, hogy azért menekül a tanulásba, mert ő „más”, mint a többi fiú. Először nagyon megrendültem attól, amit mondott, és valójában nem is értettem, mert fiú barátai nem is voltak soha. Egyszerűen nem tudom, hogyan segíthetnék neki! Félek, hogy ha erőszakosan meg akarom változtatni, akkor elüldözöm itthonról, ha viszont elfogadom olyannak, amilyen, azt biztatásnak veszi.”

Drága testvérem! Sok-sok imádságban hordozom Önt, és lélekben, gondolatban ott vagyok Ön mellett! Hetilapunk utóbbi néhány számában több cikket is olvashatott a homoszexualitás kérdésének teológiai, etikai megközelítéséről, de levelének hangvétele elárulja, hogy emellett együttérzésre, jó tanácsra, lelki segélyre vágyik.

A bajba, tévútra, bűnbe jutott embernek Isten szabadító cselekvésére és irgalmas szeretetére van szüksége. Keresztény hívő ember a Szentírás tükrében egyértelműen azt vallja, hogy a homoszexualitás bűn (3Móz 18,22; Róm 1,24–27), de a diagnózis felállítása után nem hagyhatja magára a bűnbe jutott felebarátot, hanem az áldott orvoshoz, Jézushoz kell elkísérnie. Amikor lelkipásztorként a kezemben tartom a bűn súlya alatt görnyedező testvérem levelét, vagy személyes beszélgetésünk alatt meglátom a „bűnbánó Magdolnák” szeméből gördülő könnyeket, esetleg észreveszem egy nyilvánvalóan bűnben élő felebarátom – aki nem talál kiutat vétkekkel borított életének lélekemésztő labirintusából – ajkainak remegését, akkor nem tehetem meg, hogy csupán a bűnt hangsúlyozzam. A szenvedő embert magát kell látnom, akiért a golgotai kereszt áll. És mellé kell állnom anélkül, hogy a bűnt elfogadnám, elbagatellizálnám, eltussolnám, vagy cinkosává válnék. Amikor megpróbált hitű levélíró testvérem sorait olvastam, bizonyossá vált előttem az is, hogy nem elegendő a homoerotikus érdeklődésű családtagot lelkigondozásba venni, mert itt az egész család érintve van. Mindenekelőtt szeretném vigasztalni azzal, hogy önmagában az a tény, hogy fia ebben az életkorban még nem udvarol lányoknak, vagy nem jár táncolni, nem egyértelmű jele a homoerotikus beállítódásának. Sajnos leveléből nem derül ki pontosan, hogy gyermekének nyári vallomása pontosan mit tartalmazott, de tudnia kell, hogy a túl hosszúra nyúlt gyermekkor maradványa is lehet az az általános erotikus érdeklődés, amely még nem tesz különbséget a nemek között. Másrészt ebben az életkorban még a tudatba kerülhetnek olyan vágyak és sóvárgások, amelyeket a felnőtt személyiség tudata már kiselejtez, kivet magából. Azt is érdemes látnunk, hogy kamasz- és ifjúkorban gyakori – lányok és fiúk esetében egyaránt –, hogy nem tartják magukat „teljesen normálisnak”. Nem meglepő ez, hiszen a bennük feltörő érzelmek, gondolatok, vágyak ismeretlenek számukra, és a lelki változások hormonális, testi változásokkal is járnak. Az ifjú embernek fel kell készülnie a felnőttektől való függetlenedésre, ki kell fejlesztenie értékrendjét, erkölcsi tudatát, meg kell határoznia önképét, és meg kell szoknia hosszúra nyúlt végtagjainak látványát. Nem könnyű ezekkel a testi-lelki „újdonságokkal” megbirkózni, bizony sok szorongással jár ez együtt. Arról már nem is beszélve, hogy a szexuális másság ma divatszerűen terjed a fiatalok között. „Amiről annyit beszélnek a médiában, azt nekem is ki kell próbálnom” – gondolja a félrevezetett tini, és nem is sejti, hogy amit játéknak vélt, azzal beszennyezte magát.

Mindezeket végiggondolva nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a kedves aggódó édesanya tévedés áldozata lett. Szélsőségesen introvertált, társaságot kerülő, gátlásos gyermekének a lelkében viharok dúlnak. Ez összefügghet az ő sajátos egyéni lelkivilágával, de esetleg lehet szerepe benne a szülőkhöz, az édesanyához való túl erős kötődésnek is. Én úgy érzem, hogy elege van a magányból, a szülői felügyeletből, a sok tanulásból, az elvárásokból, és lázadása valamiképpen abban nyilvánul meg, hogy meg akarja hökkenteni a környezetét. Ha jól értem levelét, arra gyanakszik, hogy a „kisebbségi érzés” is a homoerotikus beállítódás – másság – következménye. Érdemes elgondolkodni azon, nem sokkalta valószínűbb-e, hogy kisebbségi érzése egy tőről fakad a kicsi kora óta meglévő szorongásával. Az egészséges önértékelés hiánya az uralkodó típusú anyától vagy az irreális teljesítményt elváró apától, esetleg iskolatársainak gúnyolódásától tartó kamasz állandó szorongásának forrása lesz. A problémát pedig még tetézi, ha a szorongó, önbecsülését vesztett embernek nincs olyan társa, akivel őszintén megbeszélheti érzéseit.

Kedves aggódó anyuka! Legyen Ön mindig az a személy gyermeke számára, aki előítélet-mentesen meghallgatja őt, akiben megérzi az Istentől kapott agapét, aki előtt megnyílhat, leplezetlenül felfedheti gondolatait, még ha azok bűnösek is. Úgy vélem, hogy nincs is másra nagyobb szüksége ennek a tizenkilenc éves nagyfiúnak, mint arra, hogy hívő édesanyján keresztül megélje Krisztus megmagyarázhatatlanul elfogadó, utánunk nyúló szeretetét. Ha esetleg mégis bebizonyosodik nála a homoszexuális érdeklődés, akkor is legyen lehetősége Önnel, illetve lelkészével, a témában jártas szakemberrel megosztania bűntudatának terhét. „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” (Jak 5,16a) Szerető, ítélkezésmentes elfogadásunk a biztonság bástyáját jelenti a bűnbe jutott ember számára, amelyből nagyobb önbizalommal indul a küzdelembe, hogy Isten előtt és vele együtt megvívjon gyarlóságaival.

Hálát adhatunk Urunknak, hogy ez az ifjú ember leadta vészjelzéseit, így lehetőségünk nyílik arra, hogy segítsünk neki még azelőtt, hogy a saját neméhez való vonzódása manifesztálódna. Ahogyan kedves testvérem levelében megfogalmazza, sem a kényszer, sem a beletörődés nem járható út számunkra. Ehelyett erősíteni kell gyermekének nemi szereptudatát, hogy örömmel és büszkeséggel töltse el, hogy őt az Isten férfiúvá teremtette, és elhívta arra, hogy a neki szánt asszonnyal együtt mint édesapa majd betölthesse szülői hivatását. Beszélni kell neki arról, hogy a teremtő Isten rendje, a házasság férfi és nő között valósul meg. Ennek csodálatos lehetősége az, hogy egymás segítőtársai legyenek, valamint hogy Isten eszközeivé válhassanak az élet továbbadásában (1Móz 1,27–28). Fontos emellett megerősíteni őt abban, hogy mennyire értékes ember, nem csupán azért, mert nyelvvizsgája van, vagy mert egyetemre mehet, hanem azért, mert minden ember lénye egyedi, egyszeri és megismételhetetlen.

Elképzelhető, hogy ifjú testvérünk számára nem a házasélet, hanem az önként választott nőtlenség útja adatik – így is lehet szolgálni az Urat! De lényünk csak akkor teljesülhet ki, hogyha Istent megismerjük, őt dicsőítjük, neki adunk hálát (Róm 1,21). Ő mutatja meg, hogy mi célból vagyunk a világban. Ezért szorongásunk feloldódik benne, és vezetése alatt jól használjuk fel életidőnket. Úgy, hogy az örökkévalóságra készítsen fel!

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::