Evangélikusok

Tíz esztendeje, 1994. szeptember 8-án távozott el Szentágothai János professzor. Egyszerre volt világraszólót alkotó tudós és hazája emelkedését szolgáló jó magyar. Augusztus 30-án a nemzetközi hírű agykutatóról tartottunk nemzetközi tudományos rendezvényt, most Szentágothai professzorról, a mélyen istenhívő emberről szeretnék szólni.

Ulyssesként az agy körül címmel 1994-ben megjelent munkájában életének céljait szerényen így fogalmazta meg: „Életem fő célkitűzése és törekvése csak ez volt: jó agykutatónak, a 20. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülményeink között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni.”

Mi, akik ismertük őt, tanúsíthatjuk, hogy milyen csodálatosan sikerült megvalósítania ezen törekvéseit. Beállítottságáról én magam is már nagyon korán meggyőződhettem. Pécsett az ötvenes évek elején rendszeresen tartott bibliaórákat, bibliamagyarázatokat orvostanhallgatóknak. Abban az időben az Anatómiai Intézet a Dischka Győző utcában volt, ahol az evangélikus templom és az evangélikus lelkészi hivatal is van. A bibliaórákat – emlékezetem szerint – hetente egy alkalommal, hétfőn este tartotta. Sok medikus járt ezekre, köztük én is. Ezek az összejövetelek egyértelművé tették előttem, hogy Szentágothai professzor miként gondolkodik hitbeli kérdésekről. Egyetemi tanárnak bibliaórákat tartani az ötvenes évek elején nagyon veszélyes és kockázatos vállalkozás volt. Ő éveken keresztül vállalta ezt, mígnem az egyik professzor határozott fellépésére kénytelen volt az alkalmakat beszüntetni. Hitéről egyébként így vallott: „Az Isten-hitemnek egyik legerősebb oszlopa és támasza az a csodálatom, hogy a világ, az élő természet milyen csodálatos berendezkedésű, milyen hajszálpontosan illeszkednek össze a legkülönbözőbb állatok, növények, tehát minden élőlény, akár a vízben, akár barlangok mélyén, akár a magas hegyeken, akár az Északi-sark közelében élnek is… Ez a csodálatos harmónia és szépség, amilyennek én a teremtett világot látom, énbennem azt a gondolatot ébreszti, hogy ez nyilvánvalóan nem jöhetett létre magától vagy véletlenül, hanem emögött egy teremtő gondolata, egy teremtő akarata kell legyen…”

Mint ismeretes, Szentágothai professzor életének utolsó évtizedeiben behatóan foglalkozott az agy-elme-tudat s ezzel összefüggésben a keresztény hit kérdéseivel. Mindezekről egyik munkájában ezt írta: „A tudomány kizárólagos kompetenciája, hogy elemzi azt, ami világegyetemünkben van, és azt, hogy ami van, annak mi az oka. Az isteni kijelentés pedig elsősorban arról szól, hogy ki a mindenség teremtője, és a természet élettelen, majd élő világának és benne a teremtő mű megkoronázásaként teremtett embernek mi a célja és a rendeltetése. Ezeket a kérdéseket a tudomány nemhogy megválaszolni, de feltenni sem tudja. Végre be kellene látnunk, elsősorban a keresztényeknek vagy a zsidó tradíció fenntartóinak, hogy nem feladatunk az egész emberi társadalom magatartásának szabályozása, hanem csak az, hogy bizonyságot tegyünk hitünkről és arról, hogy ez a hit boldogít már e földi életben is. Ehhez konkrétan az is tartozik, hogy a Genezisben adott és a ma ismert tudományos valósághoz nagyon is közel álló teremtéstörténet nem szó szerint, hanem metaforikusan értendő. Hogy a földön kialakult élet létrejötte, a kezdeti teremtő aktusba beprogramozott csodálatos történés ugyanannak a teremtő akaratnak az eredménye. A kezdetekhez hasonlóan a hívő keresztény vagy zsidó a végkifejletet is a mindenható Teremtőre kell bízza.”

Mint hívő keresztény hitt a feltámadásban. Ezzel kapcsolatosan egy angol filozófus, végighallgatván Szentágothainak az agy szerkezetéről tartott előadását, a következő szavakkal fordult hozzá: „Ön most az agyról mint fizikai-biológiai rendszerről beszélt, az ember legfőbb szabályozórendszeréről. Mi azonban egyszer meghalunk, az agyunk, mely letéteményese a személyiségünknek, gondolatainknak és kívánságainknak, elpusztul, sejtjei szétesnek. Úgy tudom, hogy Ön hívő keresztény. Miként tudja összeegyeztetni keresztény hitét tudományos kutatásainak eredményeivel? Miként képzeli el ezt? Hisz a feltámadásban?”

Szentágothai válasza ez volt: „Kedves Barátom! Hiszek az Apostoli hitvallás minden szavában. Hiszek a mindenható Istenben, és ha Isten mindenható, akkor nincsen semmi okom arra, hogy kétségbe vonjam, hogy neki megvan a hatalma engem feltámasztani olyan formában, amit ő megfelelőnek tart. Persze minden ember szíve joga, hogy ezt hitben elfogadja, és életét a körülményekhez képest boldogabban töltheti, és teljes bizalommal és félelem nélkül nézhet kikerülhetetlen végzete, a halál elé, vagy pedig a tudomány kompetenciáját és határait nem ismerve bárki teljes joggal azt is hiheti, hogy minden, ami van, csak a véletlen műve, illetve modernebbül: az előzményekben az adott peremfeltételek és a véletlen összjátékának a műve. Az ilyen értelemben ateista vagy egyszerűen csak agnosztikus ugyanolyan joggal nem hisz, mint amilyen joggal mi hiszünk. Hitünk nem érdem, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Ettől mi nem vagyunk jobbak, erkölcsösebbek, értelmesebbek, mint az ateisták; aki másként látná, az a Szentírás minden lényegi kijelentésével ellentétben vélekedne így. Ezt is meg kell mondanunk hitünk megvallása mellett. Egy bizonyos: magatartásáért a felelősséget sem hívő, sem ateista nem tudja elhárítani. Ha ezt tenné, menthetetlenül a lét kérlelhetetlen realitásain kívülre helyezné magát…”

Művében, művének folytatóiban holta után is él az ember. Szentágothai professzor maradandó értékű szellemi és emberi nagysága ma is erőt adó példa.

• Az MTESZ Kossuth téri székházában szeptember 8-án elhangzott előadás szerkesztett és rövidített változata

Halász Béla akadémikus