A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 18. vasárnap

Megszámlálhatatlanul sokféle ötlet, javaslat, különböző vallások gyökeréből felnövekvő életvezetési gyakorlat kínálatában élünk. Mind azt célozza, hogy helyére kerüljön, vagy újra egyensúlyba billenjen az, amit az emberek elveszettnek, megbomlottnak éreznek az életükben. A piac roskadásig rakott pultjai arról árulkodnak, hogy nagy a kereslet. Sokan térnek vissza azért, hogy újra és újra válogassanak, hogy mást és mást próbáljanak ki. Szeretetet adni és elfogadni gyakran mégsem sikerül. Az ember nem képes önmagával tisztába jönni. A szorongásoktól, félelmektől mentes élet csak álom marad. Pedig jó lenne érezni, hogy a világ nemcsak az ember kényére-kedvére kiszolgáltatott valóság, hanem van valaki, aki mindennél hatalmasabb, és kezében tart mindent. Ez a tapasztalat biztonságot adna, és a jövő reményét jelentené. János apostol szavai végigkísérték a kereszténység két évezredét, felkínálva minden kor emberének, hogy ne tétován keresgéljen, hanem rátalálhasson az igazi kincsre. Hiszen Isten mindenki számára lehetővé tette a Krisztussal való közösség, a bűnbocsánat, a minden körülmények között elfogadó isteni szeretet átélését.

Az egyre inkább elértéktelenedő, kiüresedő szavak korában különösen nagy értéke van a megtapasztalható, kézzelfogható valóságnak. Aki azonban az igazságból való, aki Krisztushoz tartozik, annak a szeretet cselekvése életforma, és nem valamiféle elvárásoknak megfelelni akaró kényszeredett magatartás. Erről tanúskodik az apostol, amikor úgy beszél a cselekvő szeretetről, mint az emberek számára is látható jelről. Mert – és ez különösen időszerű – létezik még olyan élet, amely nem örömpótlékokba, hanem a szeretet adásának és elfogadásának csodájába merülhet el. Ha a keresők ezt a felismerést a keresztény emberen, családon, gyülekezeten, azaz rajtunk keresztül élik át, akkor küldetésünk gyümölcseként örülhetünk ennek.

Tudjuk azonban, hogy ez nem kiváltság. Nem is egy tökéletességet elért állapot eredménye. A Krisztusba vetett hit, az ő követésének mindennapi valósága önmagunkról is teljes képet ad: olyat, amelyben meglátjuk hibáinkat, bűneinket is. Szívünk elítél, de ez nem taszít kétségbeesésbe, mert „Isten mégis nagyobb a mi szívünknél”. Akárhányszor Krisztus keresztjére tekintünk, a mélységek mélységével szembesülünk, azzal a sorssal, amely nélküle a mi részünk is lenne. De azt is tudjuk, hogy ebből az áldozatból számunkra élet fakadt. Ha az ember enélkül, egyedül szembesül önmagával, akkor be kell csapnia magát ahhoz, hogy ne kelljen tudomást vennie mindarról, ami nehezen elhordozható. Ebből nem felszabadultság, hanem a valóságtól való kábult elszakadás fakad. Az erre következő kijózanodás mindig keserű. Ezzel szemben az Isten mindennél nagyobb szeretetére való hagyatkozás az újrakezdés mindennapi erejét, örömét adja.

De valóban egész életen át tartó lehetőségünk van rá, hogy szeressünk, szeretetet kapjunk? Hogy Isten erejével mindennap újat kezdjünk, és reménységgel tekintsünk a jövőbe? Vagy a kezdeti, szalmaláng-lobbanású lelkesedés elmúltával, az első próbatételek után mi is az életmódpiac kiábrándult keresgélői között találjuk magunkat? „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” A Vigasztaló, a Pártfogó, az evangélium igazságát mindig szívünkre helyező, a hitet újból megerősítő Szentlélek nekünk adatott. Az ő műve, ha rá tudunk csodálkozni Isten szeretetére. A minden emberi számításon túl Krisztusra hagyatkozó, megtartó hit is egyedül az ő műve. Ő a biztosíték arra, hogy ne akarjunk elszakadni attól, aki az élhető emberi életet és az örök jövőt ajándékozta nekünk.

A Szentháromság ünnepe utáni vasárnapok mostani periódusában ez az istentiszteletek összefoglaló gondolata: „Éljünk elhivatásunkhoz méltóan.” A szeretet megélésében, a hit erejében járni valóban küldetésünk, hiszen Urunk ránk bízta a jó hír továbbadását. Azt azonban ne feledjük, hogy ez csak az ő kegyelméből valósulhat meg. Ahogyan a vasárnapi istentisztelet zsoltárával könyörgünk: „Adj békességet, Uram, azoknak, akik benned bíznak, hallgasd meg azokat, akik segítségül hívnak téged! Láttasd meg velünk, Uram, kegyelmedet, és segítsd meg népedet, hogy hűség sarjadjon a földből, és igazság tekintsen alá a mennyből.”

Imádkozzunk!

Urunk, adj nekünk életet, amely soha nem fárad el szeretetet adni. Adj nekünk hitet, amely bátor szembenézni bűneinkkel, és hozzád fordulni megújulásért. Adj Lelkedből, hogy mindvégig a tiéd maradjunk. Ámen.

Ördög Endre