Élő víz

Ülök az autóban, s mint mindig, magányomat rádióhallgatással oldom. Azt mondja a Kossuth hírolvasója, hogy „… az ókonzervatív nézeteiről elhíresült olasz EU-biztos-jelölt, Rocco Buttiglione…” stb. Az „ókonzervatív” jelző motoszkál bennem azóta is. Olybá tűnik, a hírszerkesztő úgy véli, hogy az „ókonzervatív” maradi, sőt divatjamúlt, elmaradott nézeteket valló, bepenészedett agyú zárvány, aki valahogy itt felejtődött a csupa modern és korszerű gondolkodású kortárs között amolyan őskövületként, amely kiirtandó, üldözendő, de legalábbis lesajnálandó.

Nos, nyájas olvasó, ha emlékezetem nem hagyott cserben, a fent nevezett olasz úr bizottsági meghallgatásán nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy hívő római katolikusként, a Szentírás és az egyház tanítása alapján bűnnek tartja a homoszexualitást, és nem helyesli a nők teljes körű egyenjogúságát. Magyarán: úgy tartja, hogy a Teremtő – a Szentírás szerint – más szerepet szánt a nőnek és mást a férfinak, valamint hogy Istennek kettejük kapcsolatáról is meglehetősen eltérő a véleménye és más vele a szándéka, mint ahogyan azt mai „alkotásai” elgondolják. A szóban forgó úr azt is világosan elmondta, hogy hitéből fakadó elvei fontosabbak számára a politikusi pályafutásánál is, ezért nem hallgathatja el meggyőződését. Az eset nagy vihart kavart; a modern és felvilágosult döntéshozók azonnal megkérdőjelezték Buttiglione alkalmasságát (ugyanakkor egy másik úriembernek az öregecskedő feleségek cseréjére vonatkozó javaslata nem rengette meg alapjaiban az illetékes parlamentet, az ajánlattevő pozícióját pedig még kevésbé – de hát ez nem Brüsszel…).

Most nem kívánok teológiai, bibliaértelmezési vitába bonyolódni. Bár az is megérne egy misét, hogy mi a család helye és szerepe a mindenkori társadalomban, vagy hogy miként borította fel a család évezredes rendjét a 20. században a nők munkába állása. Érdemes lenne higgadtan és alaposan körbejárni az egyneműek kapcsolatának kérdését is – természetesen mindezt a Szentírás alapján, a teremtő szándék felől nézve.

Buttiglione se kutyám, se macskám, tehát nem szorul a védelmemre. Nekem inkább maga a jelenség akadt a torkomon, mint egy halszálka. Adott egy elvhű, gyakorló keresztény, akit véleménye vállalásáért meg lehet bélyegezni, akibe bele lehet rúgni, sőt egy szélesebb közösséget is támadni lehet személyében. Lám, ilyenek a keresztények, ilyen az egyház: maradi, pókhálós agyú emberek gyülekezete, akik csak hátráltatják a haladást; miattuk lassul le a fejlődés folyamata, mert mindig előhozakodnak valami régi eszmével.

Kedves olvasó, ha úgy gondolná, hogy túlzó következtetéseket vonok le az „ókonzervatív” jelzőből, akkor kérem, hallgassa nyitott füllel az üggyel kapcsolatos megnyilvánulásokat. Nem állítom, hogy a kereszténységnek időnként nem kell újragondolnia bizonyos téziseket. Az is szomorú tény, hogy az egyháztörténet produkált olyan eseményeket is, amelyek során az egyház valóban nehezen változott-változtatott; néha máglyára is küldte az újítókat. Olykor tehát nekünk sem árt a tükörbe nézni, de ez a tükör számunkra csakis a Szentírás lehet! Nem lehet alapelv az, hogy mindenáron megfeleljünk a kor elvárásainak, jaj, csak nehogy maradinak nézzenek!

Tudomásul kell vennünk, hogy olyan korban élünk, amikor az egyház, a kereszténység és maga a keresztény ember is sok támadásnak van kitéve. Ez most veszélyesebb, mint amikor azt írták rólunk: a vallás ópium, s mi vagyunk a dílerek…

Engem egy dolog biztat, s ez az, amit nem tud a másik oldal. Valójában soha nem is tudta. A kereszténység, a keresztény ember – ha hű maradt Krisztusához – mindig megerősödve került ki az ehhez hasonló viharokból. Így lesz ez most is.

Ha hűek maradunk.

Lupták György