A hét témája

„…Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott, aztán csend lett…”

(Márai Sándor)

Hogyan tud a „nép” kiáltani? Milyen az, amikor egy nép kiált? És mit kiált? És válaszol rá valaki? És hogyan? – Azt hiszem, hogy a nép ritkán kiált. Csak akkor, amikor már végképp elfogy körülötte a levegő, s az utolsó leheletével belekiáltja a világba, hogy ezt így nem akarja, és nem bírja tovább… Mint 1956-ban Magyarországon…

Mi fogyasztotta el a nép levegőjét? Az 1948 utáni kommunista diktatúra. Az 1953-as kitörési kísérlet már 1955-ben zátonyra futott, és – ugyan nem akasztófákkal – Rákosi visszavágott. Ám a szellemet – feltehetőleg az akasztófák eltávolodása miatt – már nem lehetett visszatuszkolni a palackba. A Petőfi kör az akkor egy évtizede felszámolt vitákat hozta vissza a közéletbe, az írók és művészek által megfogalmazott Memorandum visszautasította a kultúrapolitika kézi vezérlését. Az SZKP 1956. februári, XX. kongresszusa fellebbentette a fátylat a sztálini diktatúráról, noha a társadalmi feszültségek okát csupán Sztálin és Beríja személyében jelölte meg, és nem elemezte a politikai rendszer torzulásait. A Petőfi kör betiltása, a Memorandum aláíróinak – néhányuk kivételével – visszakozásra való kényszerítése, a jugoszláv kérdés és ennek kapcsán Rajkék rehabilitálása, közben pedig a lengyelországi, poznani felkelés fegyveres leverése a végsőkig szította a belső elégedetlenséget. És ekkor a nép – kiáltott.

Szeptember folyamán újraalakult a MEFESZ, a ’40-es években „leszalámizott” egyetemi diákszervezet. A műegyetem huszonéves fiataljai – tanáraik segítségével – megfogalmazták a válságból kivezető utat. Vagyis a gazdaság, a politika és a külpolitika alapvető megváltoztatását: a szovjet csapatok kivonását, Nagy Imre miniszterelnökségét, többpárti szabad választások kiírását, a perek, törvénysértések felülvizsgálatát és a felelősök megállapítását, a teljes gazdasági rendszer felülvizsgálatát, nemzetközi kapcsolataink egyenjogú alapra helyezését – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ez volt az a híres tizenhat pont, amelyet a forradalom programjának tekinthetünk. Hogy követeléseiknek nagyobb hangsúlyt adjanak, és kifejezzék együttérzésüket a lengyel felkeléssel, október 23-ára felvonulást hirdettek.

Mi lehet erre a hatalom válasza? Erőszak bevetésével, félelemkeltéssel elhallgattathatja a „kiáltást”, vagyis a feszültségek megfogalmazását. Így valóban csend lesz, a rettegés csendje, de a feszültségek nem oldódnak meg, hanem a felszín alá szorulva, búvópatakként alámossák az egész hatalmi rendszert, hogy az majd immár elodázhatatlanul – mérhetetlen krízist okozva – összeomoljon. Ez „csupán” idő és áldozat kérdése. Politikai úton is rendezhetik a kérdést: a hatalom és a „kiáltók” tárgyalásaival, illetve a konfliktusok enyhítését, oldását célzó egyezkedésével. Mind a két válasz – egy időben – jelen volt a forradalom palettáján.

Az erőszak – a diktatúra egyetlen „konfliktuskezelő” mechanizmusa – azonnal működésbe lépett. Katonai bizottság alakult a „fasiszta, reakciós elemek kártevésének” megakadályozására; még 23-án este felkérték a Vörös Hadsereget a fegyveres beavatkozásra: sortüzek dördültek el. Végső soron november 4-én megtörtént a második szovjet közbelépés: tizenhat hadosztály és kétezer tank – Hitler rohanta le ekkora haderővel Franciaországot…

A politikai rendezés sokkal lassúbb és ellentmondásosabb folyamat volt, alapjául a tizenhat pont szolgált. „Mit kíván a magyar nemzet?” Tekintsük át az eseményeket a teljesség igénye nélkül. Nagy Imrét visszahívták badacsonyi szüretjéről, és kinevezték miniszterelnöknek. A hithű kommunista – október 28-áig – apatikusan sodródott az eseményekkel. Ekkor nevezte a forradalmat nemzeti demokratikus mozgalomnak, és ígéretet tett a demokratikus követelések teljesítésére. A hatalom elfogadta a forradalom szerveit: a munkástanácsokat, a nemzeti bizottságokat és a forradalmi diákbizottságokat. A kormányátalakítások szélesítették a hatalom bázisát és támogatottságát. A többpártrendszer egyértelmű kinyilatkoztatásának hatására feltámadtak az „elsorvasztott” polgári pártok. A sajtószabadságot az utcán vívták ki. Mindenféle sajtótermék megjelenhetett. A rádió csak október 30-ra volt képes megújulni, Szabad Kossuth rádiónak nevezve magát. „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon… A jövőben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani (…), ahogy a régi esküminta követeli, az igazságot, csakis a teljes igazságot… akarjuk” – hangzott el. Március 15-e újra nemzeti ünnep lehetett, és a szovjet mintájú címer helyett ismét a Kossuth-címer díszítette a nemzeti lobogót. Nagy Imre megígérte a gazdaság teljes felülvizsgálatát, emellett azonnali hatállyal eltörölte a parasztságot kizsigerelő beszolgáltatást.

A falu minden erejével támogatta a főváros forradalmát. Darvas Iván meséli visszaemlékezéseiben, hogy az élelmet Pestre szállító szekerek egyikén látta a feliratot: „A kulákok ajándéka a fasiszta csőcseléknek”.

A gyűlölt ÁVH-t feloszlatták, az új rendfenntartó alakulat a Nemzetőrség lett. A felhívás kimondta, hogy fegyver nem maradhat kézben ellenőrizetlenül: ha valaki a Nemzetőrség tagja kívánt lenni, hivatalosan jelentkeznie kellett; ha nem kívánt belépni, akkor le kellett adnia a fegyvert. A szovjetek kivonulásáig hirdetett sztrájk a végéhez közeledett; az emberek bíztak a kormány ígéreteiben, tömegesen vették fel a munkát. A politikai rendezés siettette a konszolidációt: megindultak a munkásvonatok, a posta kézbesítette a leveleket, a nyugdíjat, kinyitottak a zálogházak (!). November elsején már nem volt harci cselekményekből adódó sérülés, megszűnt az utcai lövöldözés. A rend helyreállt. És jött november 4-e; még néhány napig tartott a sajtószabadság. November 5.: „Gépfegyverzaj, sebesültek jajkiáltása nyitja a hetet. Hétfő, ma kellett volna megindulnia a munkának, ma kellett volna megkezdeni a romok eltüntetését. Ma kezdődött volna a béke. Hétfő, újabb romok. Az utcákon barikádok. Háborús Budapest. Vérző, megtépett ruhájú Budapest.” „…aztán csend lett…”

Dr. Nemes Viktória