Keresztény szemmel

A selyemruha suhogására és valami finom parfümillatra ma is emlékszem. Egészen kicsi lehettem még, amikor anyám a puha sötétségben kiságyam fölé hajolt, hogy megpusziljon, mielőtt társaságba indultak valahová.

Ez nem számított ritkaságnak. A hatvanas években a dél-budai, családi házas környéken nem laktak jómódú emberek. A legtöbb helyen két-három gyerek nevelkedett, és az édesanyák többsége már akkor is nyolc órát dolgozott naponta. Akkoriban is kellett mosni (automata mosógép nélkül), fűteni, mert a cirkogejzírt még nem találták föl, és az egészséges kamaszok akkoriban is jó étvággyal faltak föl mindent – így hát sütni-főzni is muszáj volt.

Az emberek mégis szakítottak időt arra, hogy társasági életet éljenek. Manapság jószerivel a kifejezés is ismeretlen, nemhogy a tartalma. Mert ez nem egyszerűen azt jelentette, hogy bulikat rendeztek. Azt is, persze. Az emberek rendszeresen meghívták egymást, a gyerekkori barátokat, az egykori konfirmandustársakat, a régi osztálytársakat, a szomszédokat, a kollégákat. Az összejövetelek mai mércével mérve meglehetősen szegényesek voltak: tea, aprósütemény volt az asztalon, pezsgőt csak szilveszterkor bontottak. Volt viszont beszélgetés, jó zene – és mindig volt tánc.

Az összetartozásnak voltak apró gesztusai: áldást kívánó lapok az ünnepekre, érdeklődő telefonok: „Hogy vagytok mostanában?”, és együtt érző szavak, ha bánat ért valakit. Mindez formaságnak tűnhet, de nem az. Odafigyeltek egymásra az emberek.

A társasági élet fő szezonja a téli hónapokra esett, és mi, gyerekek is kivettük belőle a részünket. Apám született ceremóniamester volt, így nálunk a zsúrokon mindig nagyszabású vetélkedő, tombola és mindenféle játék szórakoztatta a meghívott gyerekeket. Ennek még jobban örültünk, mint a tejszínhabos kakaónak – persze az sem hiányzott. A két bátyám is rendezett házibulikat, ám ezeket én csak távolról sóvárogva csodálhattam a köztünk lévő nagy korkülönbség miatt. – A buli mindig azzal kezdődött, hogy a fiúk-lányok hosszú sorban bemutatkoztak, kezet fogtak a szüleinkkel. Hogy ők az összejövetel idején hová mentek, arra nem emlékszem, de otthon nem voltak, az biztos.

Tavasszal és ősszel sokat túráztunk – ma is megvan az első turistaigazolványom, amelyben, mivel még nem tudtam írni, a fénykép alá fordított S betűt kanyarítottam. Nyáron pedig a Dunára, evezősversenyekre jártunk, merthogy apámnak, nagyapámnak az evezés volt az élete. A csepeli telepen, egy ócska kis kabinban vagy a stégen – de ott is barátok közt – egy másik társaságban töltöttünk el szép napokat.

A hetvenes évektől látványosan megfogyatkoztak ezek az alkalmak. A televízió és a növekvő jólét alattomosan, észrevétlenül ellopta tőlünk emberi kapcsolatainkat. A családok szombat esténként házibuli helyett a Colombót nézték a tévében – ez olcsóbb és kényelmesebb –, hétvégenként pedig ki-ki elment kapálni a maga kis telkére. Ami persze nagyon jó az egész heti rohanás, zaj és idegbaj után, de nem pótolja az együttlét örömét.

Istennek hála, voltak és vannak ma is olyanok, akik ragaszkodnak egymáshoz. Tudok olyan férfitársaságról, amelynek tagjai közel harminc éve járnak csütörtökönként ugyanabba az étterembe, hogy beszélgessenek egy kicsit. Egykori sporttársak, atléták, akik azóta már nagypapák lettek. Vagy hallottam egy másik társaságról, amely minden év utolsó napján túrázik egyet a budai hegyekben, majd a kirándulók boldog újesztendőt kívánnak egymásnak, fehér asztalnál, néhány pohár bor mellett. És nem győzöm csodálni egyik kedves kolléganőmet, aki – ki tudja, hány éve – minden december 24. délelőttjén, miután a házimunkával végzett már, barátnőivel készül az ünnepre, nyugodt, kellemes csevegéssel.

Tíz-egynéhány éve vásároltunk egy kis faházat a Komárom megyei Dunaalmáson. Akkor még nem gondoltam, hogy az árnyas fák, a nagy kert mellé még valamit kapunk. Életre szóló barátokat. Úgy alakult, hogy négy-öt család hasonló korú gyerekekkel és a nagyszülőkkel rendszeresen a közelben nyaralt, és az együtt töltött évek során megszerette egymást. Megünnepeltük a gyerekek és egymás születésnapját, sütögettünk, beszélgettünk, kirándultunk, hagyományokat teremtettünk. Hála a társaság legidősebb férfiújának, a gyerekeinkkel együtt megtanultunk teniszezni is. Kalandvágyó és fáradhatatlan szomszédaink évente megrendezik a stílusosan „Apple Open”-nek keresztelt házibajnokságot, amelyet minden alkalommal felhőtlen örömünnepként élünk meg. Akkor is, amikor szakad az eső…

És annak is négy éve már, hogy színházat játszunk. Megalakult az Öreg Malom Színtársulat, producerrel, rendezővel, főszereplőkkel és statisztákkal, súgóval és díszlettervezővel. Nagyszerű munka vette kezdetét, lázas kutatás alkalmas színdarabok után – amelyeket aztán kicsit „dunaalmásira” írtunk át –, szereposztás és persze próbák sokasága. Az első bemutató 2001 augusztusában a Jutalomjáték volt. A darabot a dunaalmási művelődési ház kicsiny színpadán is előadta a társulat, olyan nagy sikerrel, hogy a Dunaalmás Barátainak Köre nevű civil szervezet közel nyolcvanezer forint adományt könyvelhetett el. A pénzből a templomhoz vezető lépcsőt javították ki. 2002-ben a Pezsgős vacsora került színre dunaalmási és komáromi előadásokkal; idén a Hello, Dolly volt színen. Az almási Zengzet Zeneiskola növendékeivel adtuk elő a zenés-táncos darabot.

Sokan panaszkodnak mostanában, hogy magányosak, nincs kihez szólniuk. Emberi kapcsolataink kialakítása és főleg megtartása: munka. Nincs magától, tenni kell érte, folyamatosan. Ha elhanyagoljuk, meglazítjuk a szálakat, lassacskán elsorvadnak, s végül elszakadnak. Miközben tehát összevissza lótunk-futunk sikerért, pénzért, pozícióért, ne felejtsünk el az embereinkért is dolgozni egy kicsit. – Egyszer egy híres rabbihoz így fordultak a tanítványai: „Mester, taníts meg minket Isten szeretetére!”, mire ő így válaszolt: „Szeressétek az embereket!”

Ez, vagyis a gyakorló szeretet teszi teljessé az életünket.

Jásdi Beáta