Kultúrkörök

„Az egy Krisztus uralma alatt kell élnünk” (Dr. Brück kancellár: az Ágostai hitvallás előszava)

„Hit által igazulunk meg…,

ettől a tételtől nem térünk el.

Ebből semmit sem engedünk,

még ha az ég s föld összeomlik is…”

(Luther Márton)

(…) Szeretem a „gyökerei” kifejezést, tudniillik a Közös nyilatkozat gyökereit, hiszen ez a mélység irányába mutat (II. János Pál szerint program lehet: „duci in altum”), kizárja a felületes, könnyelmű kijelentéseket. A gyökerek kétezer év egyháztörténetére hivatkoznak. A „gyökerei” kifejezés egyébként is a radixra utal, vagyis arra, hogy egy valóban radikális kérdésben történt előrelépés, legalábbis a nyugati kereszténység vonatkozásában.

Az ökumené mai gyökerei a 19. és 20. századig nyúlnak vissza, különösen az Egyházak Világtanácsának (EVT) 1948. évi amszterdami megalakulásáig, majd a XXIII. János pápa által 1959. január 25-én meghirdetett és 1962-től �65-ig megtartott II. vatikáni zsinatig. A címben jelzett intervallum egyúttal lehetővé teszi, hogy ne foglalkozzam az 1999. október 31. utáni eseményekkel. Sem a pozitívnak tekinthető jelenségekkel, sem a szerintünk több vonatkozásban is fékezést indukáló nyilatkozatok és gyakorlati korlátozások megemlítésével. Sem a Dominus Iesus 5–6. §-ával (a „Subsistit in” nehezen érthető kifejezésével), sem a 2003. évi Berlini Ökumenikus Kirchentag intercommuniós negatív jelenségeivel – legfeljebb Lehmann püspök bátor kijelentésével: „Ökumene geht weiter.” Ugyancsak eltekinthetek Az Eucharistia egyháza enciklikától és az „eucharisztikus szentév” meghirdetésétől, avagy a népi Mária-kultusz újabb hangsúlyozásától – túl a II. vatikáni zsinat tapintatos kifejezésein. Mindez nem az én dolgom, mások nyilván érintik majd a kérdést.

Tulajdonképpeni feladatomra térve a Közös nyilatkozatot előkészítő fázisokról kell szólnom.

1967–1971

Közvetlenül a II. vatikáni zsinat befejezése után megkezdődött az első magas szintű felekezetközi dialógus. A benne részt vevők célkitűzése az volt, hogy csak a lényeges kérdésekkel – vagyis az evangélium, az egyház, az Ige és a szentségek kérdésével – foglalkoznak. Római katolikus terminológia szerint az igazságok hierarchiájának felső szintjével, evangélikus terminológiában hitünk központi kérdéseivel. Ennek az első párbeszédnek eredménye lett írásban a Máltai beszámoló (Bericht, Report, Paper). Magyarul is olvasható fordításomban a Theológiai Szemle 1973-as évfolyamában.

1973–1984

Kibővített második fázis ez a tizenegy év. Közben meghal XXIII. János pápa, de mandátumunkat meghosszabbítják. VI. Pál szolgálata következett. Dialógusunk alatt az úrvacsora, a lelkészi szolgálat, a jövő útjának víziója és a Péter-hivatal értékelése volt a feladatunk. Közben két nyilatkozat is született, az Ágostai hitvallás 450 éves évfordulóján (1980) és Luther Márton születésének 500. évfordulóján (1983). Az előbbit a felek az Egy Krisztus uralma alatt címmel írták alá, az utóbbi címe Luther Márton Jézus Krisztus tanúja. Mindkettő olvasható magyar fordításomban is az Evangélikus Életben és a Theologiai Szemlében.

Közben a Lutheránus Világszövetség 1963-as helsinki üzenetének fiaskója jelentős teológusokat ösztönzött arra, hogy a iustificatio kérdését egy albizottság keretében tárgyalják meg a konszenzus érdekében, hogy legalább egy ponton elérhessük az egyházakat elválasztó és elítélő nyilatkozataink érvényvesztését („excommunicatio”, „damnamus” kifejezések). E több mint két évtizedes szorgalmas, fáradságos munka eredménye lett az augsburgi Közös nyilatkozat.

Megérett az idő a konszenzus kijelentésére, beértek a tárgyalások. A Lutheránus Világszövetség az alapszöveg elfogadása érdekében tagegyházaihoz fordult. A végeredmény – 5 tartózkodás és 2 elutasítás mellett – 79 igenlő válasz volt. Vagyis a 86 tagegyház több mint 91%-a vállalta a Közös nyilatkozat alapszövegét.

Nem szólt a Lutheránus Világszövetség sem új tanításról, sem új vallásról, a római testvérek is az alapigazságok egyikében kifejezhető konszenzusra utaltak. Világossá vált, hogy más a 16. század kölcsönösen elítélő kijelentéseinek sora, mint ennek az alapigazságnak a mai fogalmaink szerinti értelmezése, artikulálása, és ezért nem is vonatkozhatnak a mai római katolikus egyház és a mai evangélikus egyházak értékelésére.

Alapjában véve ma már mindkét egyház úgy tanítja a megigazulást, mint ahogyan az a Közös nyilatkozatban olvasható. A Közös nyilatkozat ökumenikus jellegű mondatai szerint ez az alapigazság-tanítás nem választ el többé. Ugyanakkor a két fél kinyilvánította azt a közös kívánságot, hogy ez a nyilatkozat valós hatást fejtsen ki a két egyház életgyakorlatára, és egyben kiindulási pont lehessen a folytatáshoz. Olyan más tisztázandó elvi és gyakorlati kérdésekben folytatandó dialógushoz, mint például ekkléziológiai kérdések, a papi szolgálat kérdései, a pápai primátus kérdése, az aposztolicitás és a katolicitás stb.

1984–1999

A dialógus harmadik és következő fázisaiban az eddig nem tárgyalt anyagok megvitatására került sor. (…) Említésre méltó, hogy a legutolsó periódusban mindkét fél részéről bizonytalanság volt tapasztalható. Kölcsönös levélváltások, nyilatkozatok és tanácskozások után tudták csak kijelölni a Közös nyilatkozat aláírásának helyét és időpontját: Augsburg, 1999. október 31. (…)

Csak az értékelheti igazán a Közös nyilatkozat aláírásának megtörténtét, aki ismeri a térbeli (globális) és időbeli (450 éves) kontextust, az előkészítő munkák fáradságos, idegőrlő szolgálatát, a négy és fél évszázados ellentéteket (sőt ellenségeskedést), a dialógusban is előfordult zsákutcákat és zátonyokat, a lehangoló gyanúsításokat, a jogos vagy vélt félelmet attól, hogy a másik fél „mégiscsak el akar nyelni”.

Nemzetközi szaktekintélyek, tudós professzorok, egyházvezetők tették kockára tekintélyüket saját egyházi közösségeikben, felületes világi emberek között, mindent tudni akaró újságírók előtt a média különböző fórumain. Mennyi gondolkodás, fordítási munka kellett ahhoz, hogy a középkori latin és német szövegek érthetővé váljanak a mai német és angol olvasók számára, és hogy a mediterrán gondolkodás elfogadja az Alpokon túli népek gondolkodásmódját! Mindezt csak az tudja, aki túllépett a felületes kritikán, és megpróbálta beleélni magát abba, hogy milyen célkitűzéssel dolgoztak a jóakaratú konszenzuskeresők.

Az egyes részletkérdéseket is csak kontextusban lehet megérteni. Például hogy a dialógusban részt vevőkön kívül mit érthetnek meg, mit hallanak „ki” a Közös nyilatkozatból az anglikánok, a reformátusok, a szabadegyházak tagjai, a karizmatikusok, a fundamentalisták stb. – akár Magyarországon is.

A lelkipásztori követelményekre is figyelniük kellett a szövegezőknek, hiszen Isten egész népének (populus Dei) ügyéről volt szó. Ezért is tartom szépnek, hogy a negyvennégy pontból álló nyilatkozat hálaadással zárul: „Meggyőződésünk, hogy az elért konszenzus szilárd alap az ilyen tisztázáshoz… Hálát adunk az Úrnak az egyházszakadás leküzdése útján tett döntő lépésért, kérjük a Szentlelket, vezessen minket tovább is a látható egység felé, amely Krisztus akarata.”