Keresztény szemmel

Fizikai állapota súlyos volt, a kezét is alig tudta mozdítani. Nehezére esett a szájához emelni a pohár vizet, pedig állandó szomjúság gyötörte. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, mindene fájt. Hiába hangzott el a tapintatos kérdés, hogy „mi fáj”, csak azt felelte, hogy mindene. A gyógyszeres dobozokból és fiolákból hegyet lehetett volna hordani vagy toronyházat lehetett volna építeni a hálószoba dohányzóasztalára.

Háziorvosa menetrendszerűen érkezett; elkapta a csuklóját, a szemébe nézett, ellenőrizte a lázát, olykor vérnyomást is mért, másodpercekre megállt az ágy mellett az egyik beteg után és a következő beteg előtt. Ha fogyott a gyógyszer, felírta; ha változott az állapota, átrendezte a gyógyszerelést; jó tanácsként jó szívvel mondta, hogy „vigyázzon magára, nyugodjon meg, tűrje az állapotát, lesz ez még jobb is, bízzunk az orvostudományban…” S azután el, tovább, a többiekhez, hiszen sokan vannak.

A családtagok – gyermekei, unokái – őszinte együttérzéssel álltak meg betegágya mellett, s neki meg kellett értenie, hogy sietniük kell. Most övék még az élet, a mindenkire váró betegágyig. Isten ments, hogy a baleseti statisztikát növeljék! Hálásan nézett a feleségére, aki szorgalmasan ápolta, etette, homlokát törölte, ágytálazott, vagy segített neki kimenni a WC-re… Ahogy mondani szokták, mindent megtett.

Ez a halál küszöbe. Még nem áll rajta, de már nincs messze tőle. Elszaladt az élet. Ígéretes volt a kezdet; akkor azt hitték, mindörökre övék a világ, a föld, a termése, és csak építkezni kell, egyre nagyobbat, tágasabbat… Lám, milyen szép és tágas ez a ház. A gyerekeket is felnevelték. Vitték valamire; milyen jó autója van még az unokának is! „Csak az a baj, hogy itt fekszem tehetetlenül. Istenre nem merek gondolni.”

Gondol rá, csak nem merészel róla senkivel sem beszélni, mert szokatlan. Életében párszor járt csak templomban: volt néhány esküvő, keresztelő és egy-egy nagy ünnep. Meg temetések vitték oda, a megemlékezés alkalmai, vagy háromszor. Amikor sok évtized után először kérdezték meg tőle a népszámlálást végzők, hogy milyen felekezethez tartozik („Nem kötelező válaszolnia” – mondták), percekig nem is tudott felelni, csak nézett maga elé a betegágyon fekve. Milyen is… milyen is? „Tessék hagyni – mondta a hölgy –, nem érdekes.”

Most a betegágy magányában világosan emlékezett: a nagyszülők minden vasárnap reggel ellátták a jószágot, reggeliztek, és kilenc felé öltözni kezdtek; elmentek a templomba. A szülők havonta. Főiskolás korában összekapott a szüleivel karácsonykor, mert „felvilágosult lélekkel” nem akart templomba menni. Nem is ment; szenteste duzzogott, az ajándékot ímmel-ámmal lökte a fa alá.

Most itt a betegágy magánya: ellátják, gondoskodnak róla, ha kell, etetik-itatják, de ami itt szorít a lélekben, az kimondhatatlan. Mi szorít ott a lélekben? Mi az a kimondhatatlan? Csak azt hajtogatja, hogy rosszul alszik, nincs étvágya, és fáj mindene, sőt az egész élet. „Jaj, hogy elszaladt az élet! De mi következik most? Nem, ebbe nem szabad belegondolni. Meggyógyulok! Meggyógyulok? S ha nem? S ha mégis Isten elé kell állni? Na igen, azt mondták nekem, hogy nincs… na de ha hazudtak? Vagy csak tévedtek? Mi lesz akkor, ha mégis van elszámolás? Áh, papi kitaláció az egész. És ha mégsem? Mi lesz akkor, ha ott mindent kiterítenek?”

Hallott valami életfilmről, amely az ember szeme előtt szinte egy pillanat alatt lepereg a halála előtt. „Nem, nem halok meg, olyan nincs. S ha mégis van? S ha mégis leplezetlenül ott kell állni Krisztus ítélőszéke előtt? Akkor mit mondok? Ennyire felkészületlenül mit mondok? Mit dadogok majd?”

Feleségének nem mert szólni arról, hogy mi szorongatja a lelkét, inkább kért még egy adag nyugtatót és egy másik adag altatót. Aludni, nem gondolkodni. Csakhogy a nyugtatóktól sem tudott megnyugodni. Mint a mókus a kerékben, tehetetlenül taposta tovább a gondolatot: „Áh, biztos nincs Isten, nem kell ilyennek bedőlni. De ha mégis?” Végül is nem lopott, nem ölt, nem vethet senki semmit a szemére; Isten se. Igaz, egy párszor visszaélt a beosztása adta lehetőségekkel, na de mások még inkább! Talán nem kellett volna az a sok durvaság, káromkodás, veszekedés, és az italból kevesebb is elég lett volna. A házassági hűség ellen sem sokszor vétkezett, de azt úgyse tudja senki; már az arcukat is elfelejtette. A felesége soha nem sejtett semmit. Szegény, most is jön a párnát megigazítani. Ahogy végignézett az életén, egyre több sötét folt jelent meg a felszínen. Majd a sírban mindent elfeledünk. „Biztos?” – S így tartott a gyötrelem heteken át.

S eljött a rettenetes nap. A mentő gyorsan megérkezett; ő mindent ködfelhőn át látott, csak a fájdalom volt az övé, semmi más. Hacsak az nem, hogy nem volt kivel beszélgetnie a súlyos kérdésekről. Nem oszthatta meg senkivel lelkiismerete vergődését, értelme tanácstalanságát, lelke szorongását. Nem beszélt vele senki Isten dolgairól. Az egyház messze, a lelkésznek senki sem tudott szólni, ő pedig vergődve halt meg, lelke kérdései úgy fojtogatták, mint a mocsár a bele tévedtet. S a halál mocsara lassan elnyelte.

Isten és az ő lelki dolgairól nem beszélt vele senki…

Ribár János