Keresztény szemmel

Hova ez a nagy sietség, egóm? Állj csak meg egy percre! Jó lenne, ha meghallgatnál! Igen, fontos! Neked fontos! Láttam a Balatonon készült fényképsorozatot. Minden kockán rajta vagy. Belemosolyogsz a lencsébe, mosolyogva nézed a fürdőzőket, mosolyogva állsz egy csomó ember között, a felhőtlen kék ég alatt. Határozottan megszépíti a mosoly az amúgy sokszor fáradtnak tűnő arcodat. Milyen kár, hogy olyankor csak ritkán mosolyogsz, amikor nincs a közelben fényképezőgép…

Jaj, már megint találva érzed magad? Hát hogyne tudnám, hogy szoktál te azért máskor is mosolyogni. Kedves, ritkán látott barátokra, aranyos, pici babákra, a főnökre, felettesekre, a másik nem egy-egy vonzó megjelenésű képviselőjére. Dehogyis állítom, hogy barátságtalan vagy társaságban, ünnepi összejöveteleken. Jó, elismerem, hogy olykor rámosolyogsz a szomszédra is. Én csak azt mondtam, hogy amikor fényképeznek, nem vagy ugyanaz, mint amilyennek sokan a hétköznapokban látnak.

Tedd a szívedre a kezedet! Férjed, feleséged, gyermeked ezt a mosolygó arcodat látja-e rögtön maga előtt, ha távollétedben maga elé képzel? Van mosolyod a hibádra figyelmeztető hozzátartozód, munkatársad, testvéred számára is? Jó, tudom, együtt szörnyülködsz Lajos bácsival a világ állapota fölött, és letörten ülsz Kati néni betegágya mellett, de van-e szívből jövő mosolyod azok számára is, akik pillanatnyilag az élet napos oldalán örvendeznek? Van elnéző mosolyod a szándékán kívül hibát elkövetőre? Megértem, ha elhúzódsz a villamoson a hajléktalantól, mert taszít az ápolatlansága, de ha egyik vagy másik rád emeli félszeg tekintetét, van azért számára egy halvány mosollyal felérő gesztusod, hogy embernek érezhesse magát, téged pedig embertársának?

Albumokban, dobozokban, rendszerezve vagy ömlesztve megannyi fénykép, és rajtuk csupa mosoly fiatalok, középkorúak, öregek, kicsik és nagyok, nők és férfiak. Csak elvétve látni egy-egy komoly arcot. Micsoda boldog nép, boldog ország lehet, ahol mindenki mosolyog! Az utcán, a járműveken, az üzletekben és a hivatalokban viszont csupa gondterhelt, magába roskadt, egykedvű vagy haragos, mosolytalan ember. Csak elvétve látni köztük egy-egy derűs arcot. Milyen különös!

Jézusról nem készülhetett fénykép. Írásban sincs nyoma annak, hogy mosolygott-e, vagy mindig komoly, méltóságteljes arccal járt-kelt az emberek között. Valahogy inkább ez a komolyság és a szenvedő arc vésődött a szívünkbe róla. Pedig Jézusnak egész biztosan mindig volt mosoly a tekintetében. Ez nem is lehetett másképp. Benne Isten szeretete testesült meg. Ő minden emberre ezzel a szeretettel tekintett. És az igazi mosoly nem a fényképezőgép lencséjének, nem a kameráknak, hanem a másik embernek szól.

A mosoly lehet boldog, ígéretes, titokzatos, csodálkozó, együttérző, biztató, bátorító, de lehet akár szomorú is, könnyes, féltő, emlékező. Igaz, lehet hazug is. Képmutató, csalárd, mézesmázos, csábító, gúnyos, lekezelő, hideg, fölényes. Mosoly ez is, mosoly az is. A nagy különbség abból adódik, hogy mi a forrása. Ettől függően valódi vagy hamis. A valódit arról lehet felismerni, hogy visszatükröződik a másik arcról, és ahol ez történik, ott borús időben is kisüt a nap.

Ilyen mosolyra vágyunk? Ha igen, akkor fordítsuk arcunkat gyakran a Fény felé. És ne fukarkodjunk a mosollyal azok között, akik között hétköznapjainkat éljük. Minél több fényt és melegséget sugárzunk feléjük, annál több tükröződik vissza ránk. S ha az emberekben Jézust akarjuk szeretni, mosolyukban ő fogja megérinteni a szívünket.

Szántó Vilmosné