Napról napra

Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok. Lk 21,28 (Ézs 44,6; Zsid 3,14; Lk 21,25–33; Jak 5,7–8; Zsolt 68,1–24) A végítélet várása minden nemzedékben benne él. Válság van, az emberek szeretetlenek – halljuk gyakran. Azonban az évszázadok folyamán mindig így gondolkoztak, és ha visszanézünk a történelemben, láthatjuk, hogy ez a gondolat mindig is jelen volt. Válság azonban nincs. Jézus az elkeseredés helyett inkább bátorít bennünket. Miért kellene félnünk megváltásunktól?

Te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal. Zsolt 5,13 (1Pt 3,18; Zsid 6,9–12; Ézs 60,1–11) A zsoltáros érzi maga körül Istent, aki védelmez, áld, mellette áll. A zsoltárszerző az ellenségei elől Istenhez menekül: nem maga akar igazságot szolgáltatni, Istenre bízza magát. Ez olyan feltétlen bizalmat követel meg, amelyet mi sokszor elvesztünk. Isten azonnali közbelépését várjuk, és ha ez elmarad, azonnal legyintünk. Pedig ha csak egy kicsit jobban figyelünk, ha türelmesebben várunk, megtapasztalhatjuk, hogy mi is fordulhatunk Urunkhoz olyan bizalommal, mint a zsoltár írója.

Mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik. Lk 11,10 (Zsolt 119,2; Jel 2,12–17; Ézs 60,15–22) Jézus ígérete minden képzeletet felülmúl. Mi azonban azt szeretjük, ha zörgetésünket mindenki meghallja, ha kéréseinket mindig teljesítik – Isten és az emberek egyaránt. De nekünk is meg kell hallani, ha nálunk zörgetnek, ha tőlünk kérnek – Isten és az emberek.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mt 7,1 (5Móz 1,17; Jel 2,1–7; Ézs 61,1–11) Ez az egyik legkönnyebben megszeghető szabály. Embertársainkról ítéletet mondani nem esik nehezünkre. Pontosan tudjuk, hogy a másik ember milyen, mit tesz helytelenül. De azt nem szeretjük, ha ugyanezt teszik velünk: mindig azt figyeljük, ki mit mond rólunk. Amikor másokról készülünk ítéletet mondani, a másik embert egyszerűen embernek kellene tekintenünk, és inkább a szeretet parancsolatára koncentrálnunk, mindent embertársunk javára magyarázva.

A százados ezt üzente Jézusnak: „Magamat nem tartom méltónak arra, hogy elmenjek hozzád, hanem csak szólj, és meggyógyul a szolgám.” Lk 7,7 (Ez 12,25; 2Kor 5,1–10; Ézs 62,1–12) Maga Jézus is elcsodálkozik a százados hite láttán. A hit nem lehet tapasztalat eredménye, nem lehet leírni, nem lehet megfogni, nem lehet megérteni. Pedig sokszor szeretnénk. A százados Jézus híre alapján hitt, nekünk pedig számtalan tanú áll rendelkezésünkre. Vajon nem saját magunk vagyunk-e akadályai hitünknek?

A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép. Zsolt 22,28 (1Thessz 2,4; Lk 22,66–71; Ézs 63,7–16) Ezek talán a legszebb mondatok. Ideális képet festenek elénk, amelytől azonban még messze járunk. Először magunkban kell elindítani a változást, hogy mi is megújuljunk. Ahogy egy imádság mondja: „Újítsd meg egyházadat, és kezdd rajtam!” Mert csak egy kevés kovász kell, hogy megkeljen az egész tészta.

Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Jn 15,4 (1Móz 17,9; 1Thessz 4,13–18; Ézs 63,17–64,11) A Jézushoz és általa az Istenhez való tartozás keresztény életünk lényege. Ezt azonban nemcsak szavakkal kell megvallanunk, hanem meg is kell élnünk mindennap. Hitünk talaján teremnek azok a gyümölcsök, amelyek alapján Jézushoz tartozónak mondanak bennünket, és amelyekkel vonzóvá tehetjük a kereszténységet.

Barthel-Rúzsa Zsolt