Liturgikus sarok

Musica Sacra XII.

Ahogyan leírtam egymás után a fent szereplő szavakat, rögtön furcsa érzésem támadt. Mert már maga a cím is olyan dolgot feltételez, amely többek számára kérdést jelent: lehet-e szent zene a könnyűzene? Dicsérhetjük-e Istent gitárral és dobbal az istentiszteleten? A válasz nem mindenki számára egyértelmű. Hiszen vannak olyanok, akik Isten ügyéhez méltatlannak tartják a könnyűzenét, mivel „ez a nívótlan és kulturálatlan zaj” árad ma mindenfelé. Sőt akadnak olyanok, akik ha meglátják a gitárt vagy a dobot a templomban, azonmód el is hagyják a helyiséget.

Pedig hol van az megírva, hogy Istent csak orgonával lehetne dicséri? A Bibliában egyáltalán nem szerepel az orgona neve, míg a dobról és a lantról többször is olvashatunk. Hiszen az orgona is egykor egészen modern hangszerként lett az istentisztelet énekeinek kísérője. És éppen azért ellenezték sokáig, mert úgymond az „utca hangszere” volt. De ugyanígy szólhatnánk a hegedűszóról is, mely egy időben az ördög muzsikájának számított, ma mégis egészen más érzéseket kelt bennünk. Saját házunk táján maradva azt is elmondhatjuk, hogy Luthert is éppen amiatt kritizálták annak idején, mert az általa szerzett „új énekek” is világi dalok voltak egykor.

Tehát a bevezetőben feltett kérdés véleményem szerint nem lehet kérdés. Egyértelmű, hogy a könnyűzenének is van helye az istentiszteleten – mint ahogy az orgonán kívül más hangszernek is meg szabad szólalnia a templomi és gyülekezeti alkalmakon. (Siófoki szolgálatunk idején a gyülekezet egykori gondnoka például tangóharmonikával kísérte az éneket azokban a szórványokban, ahol nem volt más hangszer. Az amúgy nótázgatáshoz használt instrumentum kíséretével is szépen szólt az ének.)

Gond akkor lenne a könnyűzenével, ha minden más zenét kiszorítana az istentiszteletről. Ettől azonban – legalábbis nekünk, evangélikusoknak – nemigen kell tartanunk. Elsősorban az újabban alakult egyházak, közösségek jellemzője az, hogy annak a kornak a zenéjét emelik be istentiszteleteikbe, amelyben élnek. A könnyűzene tehát más gyülekezetekben alapvető tényező az istentiszteleteken. Nálunk sem baj, ha ez így van. A mi többletünk viszont az, hogy ennél sokkal gazdagabb az egyházi zenénk!

Néhány személyes benyomásomat szeretném megosztani a kedves olvasóval mindezzel kapcsolatban. Nagy élményt jelentett számomra, amikor 1990-ben finnországi ösztöndíjasként részt vehettem az abban az időben indult úgynevezett Tamás-miséken. Ez egy olyan, elsősorban fiatalokat megmozgató istentiszteleti forma, ahová – amint a neve is mutatja – az istenkereső embereket hívják. Igen sokan (és nem csak fiatalok!) vettek részt ezeken az alkalmakon, amelyeken egy zenekar és egy kórus vezette az éneklést. Ifjúsági és taizéi énekek, illetve jó néhány hagyományos gyülekezeti ének hangzott el modern hangszerelésben. Nagy hatással voltak rám is ezek az együttlétek, ahol jobban meg lehetett élni a közösséget, mint egy hagyományos istentiszteleten.

Ilyen „Tamás-miseként” tartjuk mi is minden hónap első és harmadik vasárnapján az ifjúsági istentiszteleteket Pécsett, melyeken egy tízfős zenekar végzi a kántori szolgálatot (gitárok, zongora, dob, cselló, hegedű, klarinét, fuvola segítségével). Bátran mondhatom, hogy hasonlóan igényesen játszik a csapat, mint egykor az Agricola-templom szolgálattevői. Szinte minden istentiszteleten énekel az ifjúság gospelkórusa is, és azt látjuk, hogy az alkalmak egyre népszerűbbek.

Nem mondom, hogy csak a zenének köszönhető mindez – hiszen sokak imádkoznak is ezekért az istentiszteletekért –, de hogy óriási ereje van az ott megszólaló énekeknek, az biztos. Ne gondoljuk tehát, hogy Bach volt az utolsó ihletett zeneszerző. Én ismerek többet is, akik itt élnek közöttünk. Nyilván nem foghatók az „ötödik evangélistához”, de szívből jövő szövegeikkel, Istentől kapott dallamaikkal hiteles eszközei az Úristennek. Bátran énekelhetjük tehát szerzeményeiket. Hiszen ezek a dalok is Istent dicsérik!

Baranyay Csaba