A vasárnap igéje

Advent negyedik vasárnapja

A zsoltár élményanyaga valószínűleg abból az időből származik, amikor Dávid visszavette a filiszteusoktól a zsákmányul ejtett szövetségládát, és Jeruzsálembe vitette. Dávid városa nagy örömmel fogadta a hazatérő Urat: „Így vitte el Dávid és Izráel egész háza az Úr ládáját örömrivalgással és kürtzengéssel.” (2Sám 6,15) Ez az öröm egészen odáig árad, hogy Dávid – átlépve minden királyi protokollt – táncra perdül a láda előtt. Ennek meg is lett a következménye: felesége, Míkal – látva ezt – „szívből megvetette őt”.

Az adventi király érkezése ma is ajtónyitásra késztet bennünket: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” Ahhoz, hogy ki merjük, ki akarjuk nyitni ajtóinkat, ma is meg kell kérdeznünk: „Ki az a dicső király?” Az Újszövetség válasza másképp hangzik, mint bármelyik más vallás felelete. Az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint ez a király nem várt gyermekként, egy fiatal jegyespár felhőtlen kapcsolatát felkavarva érkezik, hogy vőlegényt és menyasszonyt alkalmassá tegyen a szolgálatra. Sokan úgy várták őt, mint a harcok Istenét, aki végre rendet teremt ebben a kusza világban. A fejsze már a fák gyökerén van! – hirdeti Keresztelő János. Ha akarod, tüzet kérünk azokra, akik faji vagy vallási alapon elutasítanak téged! – érvelnek türelmetlenül a küldetés kudarcát feldolgozni képtelen tanítványok. Ugye, lesz a te királyságodban is VIP-es belépő és hely, lehetőleg miniszteri poszttal? – keresi a belső, tanítványi kör a protekció kiskapuját. A Megváltó, a valóságos Isten és valóságos ember minden esetben elutasító választ ad. József is, Mária is felismeri helyét az üdvösség rendjében. Az indulatosan tülekedő tanítványok pedig irgalmasságot tanulnak, és a szolgálatban találják meg valódi helyüket.

Ki ez a dicső király? A találékony isteni szeretet meglepetése. A testet öltött Ige, az alázatos király. Érkezését nem előzik meg nagyhatalmi egyeztetések, nem érkeznek a helyszínre állig felfegyverkezett biztonságiak, hogy minden zegzugot átkutassanak, és megtervezzék a hatalmasság számára a menekülési útvonalat. Jöveteléről nem tudósítanak a világ hírügynökségei sem. Pár szerencsétlennek mondott pásztor és a szűk rokonság ámul csak a születését kísérő jeleken. És mégis ez a csendes, észrevétlen érkezés adott új irányt az emberiség történetének. Ezért válhat ez az esemény mindent szétfeszítő örömmé. Mi ennek az örömnek a tartalma?

A megszabadulás öröme. Az érkező király hozza el a valódi, belső, hitbeli szabadságot. A tartozását visszafizetni képtelen, de hitele elengedését esztelen jókedvvel fogadó adós öröme ez. A Jézus melletti „népszavazáson” háromszor is elbukó Péter könnyein át felcsillanó remény: nála van új kezdet.

Az elfogadottság öröme. Életünk P. Tillich szerint tele van elfogadhatatlan eseményekkel. Emiatt létünket alapvetően a szorongás határozná meg, ha nem hatna ellene az az elemi felismerés, hogy „engem, az elfogadhatatlant, mégis elfogad az Isten”. „Elítéled a bűnt, de megmented a bűnösöket” – hangzik a hit egyik legszebb tanúsága úrvacsorai liturgiánkban. Még az egyes emberek olyannyira eltérő személyisége sem a teremtés „gyári hibája”, hanem Istenünk által elfogadott különbözőség. Az adventi érkező arra tanít, hogy így tekintsünk önmagunkra és egymásra is.

A szolgálat öröme. E. Berne szerint hétköznapjainkat játszmák alapján éljük meg. Ezekben minimum „nullszaldóra” törekszünk. A szerző szemléletes hasonlata szerint a játszmák során zsetonokat gyűjtünk, és ezeket beváltjuk a másiktól az alkalmas pillanatban. A dicső adventi király érkezése a játszmákon túli szolgálatra késztet, hogy azt önfeledten végezhessük.

Ez az öröm szétfeszít minden keretet, nem ismer protokollt. Nem az anarchiát, hanem a szeretet jó rendjét képviseli. Az adventi vendég segítségével végiggondolhatjuk, hogy mit jelent ez az örömre alapozott élet. Zárkózottság helyett nyitottságot, amelyben sem Isten, sem az emberek elől nem kell kényszeresen bujkálnunk. Irigység helyett empátiát, amellyel örülni tudunk mások sikereinek is. Az ásatag konzervativizmus és a mindent aktuálisra váltó modernkedés közötti helyes arányt jelenti. A képmutató ítélkezés és a mindent összemosó relativizmus között a bűnbocsánat örömét.

Imádkozzunk!

Minden elképzelésünket meghaladó módon érkezz hozzánk ma is, adventi királyunk! A szeretet, az irgalom és a részvét hiánya is mondatja velünk őseink gyönyörű fohászát: „Jöjj, népek Megváltója!” Győzelmeken, vereségeken túl engedd megértenünk szereteted realitását. Add meg a hozzád tartozás gyógyító élményét és azt, hogy már most megízlelhessük eljövendő országod kibeszélhetetlen örömét. Ámen.

Laborczi Géza