Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 8.

Az elmúlt alkalommal arról esett szó, hogy Luther számára milyen fontos volt a gyülekezeti éneklés. Mielőtt – következő számunkban – az énekszerző reformátorra figyelnénk, lapozzuk fel énekeskönyvünk első karácsonyi énekét (150.), és mélyedjünk el ebben a nagyszerű korálban.

Magam elé képzelem a wittenbergi templomot, ahol megszólal a gyülekezet erőteljes éneke, és az egyházban oly sok furcsaságot megélt emberek átélik az új ének varázsát. Nemcsak a kedves, karácsonyi hangulatot árasztó, de mégis határozott dallamot, hanem a betlehemi eseményeket felsoroló és annak mély biblikus értelmet adó magyarázatot is hallják. Hallják a saját hangjukon. Hallják az egész gyülekezet közös énekében.

Micsoda változás! A régi karácsonyokon a pap latinul recitálta, esetleg a kórus énekelte, de a gyülekezet csak hallgatta az ünnep szövegeit és dallamait. Talán értett, talán sejtett belőle valamit. Most azonban fülbemászó dallammal, saját anyanyelvén, sőt a karácsonyi történetet magyarázva el is énekelheti. A dallam szárnyakat ad a szövegnek, a szöveg értelmet és mélységet a dallamnak. Az egyszerű ember és a társadalmi ranglétrán magasabban álló egyaránt sajátjaként énekelte. S ez a közösség kibővült, bekapcsolódva az első karácsonykor megszólaló angyalok karába.

A maga korában többféle dallammal is megjelenő ének végül úgy rögzült és terjedt el, hogy Luther saját szerzeménye volt a szöveg és a dallam is (a dallam tulajdonképpen Luther népdalátdolgozása). Ez a népszerű ének közel hozta egymáshoz a hivatalos karácsonyi rítust és az akkoriban igen népszerű karácsonyi játékokat. Ezzel is közeledhetett a megújult istentiszteleti élet a nép gyakorlatához, szokásaihoz. „Ahogyan a vásári énekes az esti tánc közben a nép közé lép, hogy a messzi tájról származó hírt közölje, úgy lép az angyal karácsony éjszakáján a pásztorok közé. Ő nem egy, hanem a jó hírt hozza, az evangéliumot.” (M. Jenny)

Az eredetileg tizenöt versszakos éneket mai énekeskönyvünk hét strófára rövidítette. (Bár érdemes tudni, hogy az énekeskönyv 305. énekénél további négy versszakot találunk. Ez ugyan az úrvacsorai énekek közt áll, de kiderül, hogy a karácsony lényege – tudniillik hogy Isten Jézusban emberré lett – mennyire összefügg az úrvacsorában látható, tapintható, ízlelhető, megtestesült Krisztussal.)

Itt következhetne most a hivatalos és szakszerű elemzés, a zenei, teológiai értékelés. Mégsem ezzel folytatom. Arról szólok inkább, hogy magam miért szeretem oly nagyon ezt a sokszor énekelt evangélikus karácsonyi „slágert”. Miért nem érzem elcsépeltnek annyi év után sem, s miért több ez számomra a gyermekkori karácsonyokat visszaidéző nosztalgiánál?

Mert szeretem a dallamát. Már az is prédikál. Fentről kezdődik, és lefelé indul. Éppen úgy, ahogyan Isten egyszülött Fia is fentről érkezett, leszállt a mennyei trónról, emberré lett, lejött a földre. A lendülő dallam rögtön visszaszáll a magasba, hogy jelezze, a fönt és a lent összetartozik. Majd az öröm energiái viszik tovább, hogy végül az egyszerűen nagyszerű dúr dallam az alaphangra, nyugvópontjára érkezzen vissza. Fülbemászó, de nem közhelyszerű, nagy ívet hordozó, de motívumaiban is formás dallam. Luther szívéből és nagyszerű pedagógiai alapállásból (az evangéliumot a fülhöz s azon keresztül a szívhez kell vinni) fakadt a dal.

Szeretem a szövegét is, nagyon szeretem. S úgy látom, a fordítók is szerették, hiszen – jó néhány fordítást ismerek – számos költői „tolmácsot” megihletett. Több szál fonódik össze a költemény fonalában. Konzekvensen végigmondja a betlehemi történetet, hátterében felcsendül a beteljesedett prófétai ígéret, mellettük pedig mindig ott a lutheri magyarázat, sőt a biztatás: mit jelent mindez egyéni keresztény életünk és az egyház élete számára.

Ha már szubjektív a kép, akkor hadd legyen az a néhány kiemelés is egyéni, amelyet a Liturgikus sarok olvasóinak karácsonyi köszöntésül továbbadok.

Az éneket meghatározzák az ellentétpárok. Látszat-békés, semmitmondó-ünnepes karácsonyunkat ezek rázhatják fel, és formálhatják igazi ünneppé: „Egy ártatlan kis csecsemő, / egész világ üdve lesz ő (…) Szegénység a bölcsője, bár világ üdvözítője.” Az inkarnáció (testet öltés) csodája ez. (Ugyanerre a dallamra írva találjuk meg Luther másik karácsonyi énekét énekeskönyvünk 154. számú darabjaként, s benne a hasonló mondatot: „Kit be nem foghat a világ, / Most Mária öleli át. Az Isten, ki alkot, teremt, / Mint gyermek köztünk megjelent.”) Emberré lett, hogy mi Istenéi lehessünk. Szegénnyé lett, hogy mi gazdagok lehessünk, lehajolt, hogy felemelhessen minket – folytathatnánk Luther gondolatait ma is. Az ellentétpárok feloldódnak Isten szeretetének karácsonyi valóságában. Luther ezt az evangéliumot tanítja, prédikáltatja, énekelteti.

Az éneket átjárja az öröm. Érezzük minden szaván, mondatán. Az igazi, nem a másik nélkül, a másik kárára érzett öröm ez, amelyet világunk oly sokszor kínál. Nagy örömöt hirdetnek az angyalok az akkor is szomorú világban. Méltán ujjong a szívünk – nem alaptalanul. Nem csupán néhány kiválasztott exkluzív öröme ez. Mindent átfog, hiszen „ég-föld örül ma veletek”. Ó jertek, mi is örvendjünk” – hangzik a felkiáltás (a filippieket mindenkori örömre biztató Pállal összhangban), nehogy a lustaság, a gondok, a lógó orrunk, a csak földre nézés elkeserítsen és elszomorítson bennünket. Vegyük észre az igazi karácsonyi ajándékot, s „lássuk, mit ad Istenünk Ő szent Fiában minekünk”.

Az éneket végigkíséri a biztatás. Az örvendezésen túl elsősorban arra buzdít, hogy megnyíljunk, mi, bezárkózó, sündisznó módjára könnyen tüskésedő, bizalmatlanságra hajlamos emberek. „Nyílj meg, szívem, fogadd be őt…” S ha így történik, akkor nem lesz nehéz eleget tenni a felszólításnak: „Borulj le jászola előtt!” Ez az igazi karácsonyi mozdulat…

Örvendező, bizakodó, térdet hajtani tudó karácsonyt kívánok a Liturgikus sarok minden kedves olvasójának!

Hafenscher Károly (ifj.)