e-világ

A honatyák többsége rábólintott Draskovics Tibor kijelölt pénzügyminiszter százhúszmilliárd forintos megtakarítási tervére. Draskovics úr ezután bejelentette, hogy takarékossági intézkedések meghozatalára kéri a bíróságokat, az ügyészségeket, a számvevõszéket, az államapparátus különféle intézményeit, valamint a történelmi egyházakat. Joggal feltételezhetõ, hogy ez a felkérés nem ad sok választási lehetõséget a felkérteknek. A megtakarítási terv árnyékában akár utasításnak is tekinthetõ.

Ismerünk példát a történelembõl arra, hogy akinek volt valamije, attól elvették. Az egyházaktól is. Késõbb, a rendszerváltozás tájékán az elvett tulajdon egy részét visszaadogatták. Úgy tûnik, egyesek mostanában úgy gondolják, ismét van mit elvenni az egyházaktól. Persze ha az egyházak olyan jól állnak anyagilag, ahogyan e miniszteri bejelentés sejteti (hiszen takarékoskodni csak akkor lehet, ha van mibõl), akkor igazán érthetetlen, hogy a különféle felekezetek miért nyújtottak be 270 támogatási igényt rekonstrukciós beruházásaikra. Jó lenne tudni, az állami takarékosok vajon miért nem puhatolóznak az egyházi intézmények fenntartási, felújítási nehézségei felõl? Miért nem érdeklõdnek: mi az oka annak, hogy nincs elegendõ lelkipásztor a településeken? Miért nem tudakolják, hogy a lelkészek, a papok többsége miért él szerény körülmények között? Igazán megtehetnék ezt. Ha másért nem, legalább a látszat kedvéért.

Egészen véletlenül aznap, amikor a sajtó beszámolt a kijelölt pénzügyminiszter bejelentésérõl, az egyik, baloldalközeli napilapban írás jelent meg ezzel a címmel: "A párthoz kötõdõ egyház: célpont". (A véletlenek már csak ilyenek.) A cikk többek között arról értekezik, hogy az elõzõ kormány miniszterelnökének legelfogadhatatlanabb eszköze a történelmi egyházaknak juttatott állami támogatás politikai tõkére váltása volt. A cikkíró szerint az egyház és az állam kapcsolatának szempontjából kívánatos megoldást "késlelteti minden kalandor politikus, aki a szekularizáció abszurd tagadásával próbálja pártjának szavazótáborát vallásos tömegekkel feltölteni".

Nem tudjuk, hogy az a sajátos csõlátás, amely ebbõl az írásból is kitûnik, mennyire terjedt el politikai körökben, és mennyire befolyásolja a történelmi egyházakkal kapcsolatos döntéseket. Azt azonban tudjuk, hogy az egyházak megfélemlítésének, háttérbe szorításának, ellehetetlenítésének több évtizedes hagyománya van (hogy a távolabbi múltba most ne tekintsünk). Nyugodt lelkiismerettel állítjuk, hogy a történelmi egyházaknak nincsenek politikai ambícióik, és nem érdekeltek a társadalom megosztásában. Jól szemlélteti ezt Szebik Imre püspök véleménye is, amely éppen tizenkét évvel ezelõtt jelent meg egy napilapban: "Az egyház nem kívánja kettéosztani a világot, hanem úgy tekint az emberekre, mint akik elhívottak a hitre, akiknél csak idõ kérdése, hogy mikor felelnek az isteni közeledésre."

Az egyházakat nem elõször vádolják politikai szándékú magatartással. Annak ellenére, hogy a vádaskodók is tudják: ez összeférhetetlen lenne szolgálatukkal, szellemiségükkel, belsõ szabályozásukkal, de a hatályos törvényekkel és az államhoz fûzõdõ jó viszony fenntartásának igényével is.

Nem tudunk arról, hogy egyházaink elutasították volna a feléjük nyújtott baráti kezet. Arról viszont tudunk, hogy a politika résztvevõi egymástól eltérõ módon viseltetnek irányukban. Errõl azonban nem az egyházak tehetnek, hanem az eltérõ módon viselkedõ pártok, illetve politikusok. Éppen ezért ma párthoz kötõdõ egyházról beszélni ostobaság.

Ami pedig a pártok szavazótáborát illeti, engedtessék meg kikérni magunknak itt egyet és mást. Nekünk, honi választópolgároknak, akik történetesen közel érezzük magunkat valamelyik történelmi egyházhoz, alapvetõ állampolgári jogunk, hogy szavazatunk "odaítélésekor" figyelembe vegyük: a politikai pártok milyen magatartást tanúsítottak a történelmi egyházakkal kapcsolatos döntések meghozatalakor. Senki nem vitathatja el azt a jogunkat, hogy arra a politikai erõre szavazzunk, amely intézkedéseivel támogatta egyházainkat, illetve azt, hogy megvonjuk szavazatunkat attól, amely korlátozó lépésekre ragadtatta magát. Ehhez pedig megint csak nincs közük a történelmi egyházaknak. Ehhez kizárólag a politikai élet szereplõinek van közük. Azoknak, akik négyévente ácsingóznak a szavazataink után.

Végezetül hadd emlékeztessük az említett cikk szerzõjét - mint az egyházak állami támogatásának politikai tõkehozadékával kapcsolatos elmélet hirdetõjét - egy apróságra, amely elkerülte a figyelmét: a legutóbbi választásokat nem az az erõ nyerte meg, amelyet írásában pellengérre állít.

És ha már írása címében a célpontot ilyen frappánsan megnevezte, érdekelne bennünket az is: ki lesz az elkövetõ, és mi az indíték?

Bánó Attila