e-világ

A honatyák többsége rábólintott Draskovics Tibor kijelölt pénzügyminiszter százhúszmilliárd forintos megtakarítási tervére. Draskovics úr ezután bejelentette, hogy takarékossági intézkedések meghozatalára kéri a bíróságokat, az ügyészségeket, a számvevőszéket, az államapparátus különféle intézményeit, valamint a történelmi egyházakat. Joggal feltételezhető, hogy ez a felkérés nem ad sok választási lehetőséget a felkérteknek. A megtakarítási terv árnyékában akár utasításnak is tekinthető.

Ismerünk példát a történelemből arra, hogy akinek volt valamije, attól elvették. Az egyházaktól is. Később, a rendszerváltozás tájékán az elvett tulajdon egy részét visszaadogatták. Úgy tűnik, egyesek mostanában úgy gondolják, ismét van mit elvenni az egyházaktól. Persze ha az egyházak olyan jól állnak anyagilag, ahogyan e miniszteri bejelentés sejteti (hiszen takarékoskodni csak akkor lehet, ha van miből), akkor igazán érthetetlen, hogy a különféle felekezetek miért nyújtottak be 270 támogatási igényt rekonstrukciós beruházásaikra. Jó lenne tudni, az állami takarékosok vajon miért nem puhatolóznak az egyházi intézmények fenntartási, felújítási nehézségei felől? Miért nem érdeklődnek: mi az oka annak, hogy nincs elegendő lelkipásztor a településeken? Miért nem tudakolják, hogy a lelkészek, a papok többsége miért él szerény körülmények között? Igazán megtehetnék ezt. Ha másért nem, legalább a látszat kedvéért.

Egészen véletlenül aznap, amikor a sajtó beszámolt a kijelölt pénzügyminiszter bejelentéséről, az egyik, baloldalközeli napilapban írás jelent meg ezzel a címmel: "A párthoz kötődő egyház: célpont". (A véletlenek már csak ilyenek.) A cikk többek között arról értekezik, hogy az előző kormány miniszterelnökének legelfogadhatatlanabb eszköze a történelmi egyházaknak juttatott állami támogatás politikai tőkére váltása volt. A cikkíró szerint az egyház és az állam kapcsolatának szempontjából kívánatos megoldást "késlelteti minden kalandor politikus, aki a szekularizáció abszurd tagadásával próbálja pártjának szavazótáborát vallásos tömegekkel feltölteni".

Nem tudjuk, hogy az a sajátos csőlátás, amely ebből az írásból is kitűnik, mennyire terjedt el politikai körökben, és mennyire befolyásolja a történelmi egyházakkal kapcsolatos döntéseket. Azt azonban tudjuk, hogy az egyházak megfélemlítésének, háttérbe szorításának, ellehetetlenítésének több évtizedes hagyománya van (hogy a távolabbi múltba most ne tekintsünk). Nyugodt lelkiismerettel állítjuk, hogy a történelmi egyházaknak nincsenek politikai ambícióik, és nem érdekeltek a társadalom megosztásában. Jól szemlélteti ezt Szebik Imre püspök véleménye is, amely éppen tizenkét évvel ezelőtt jelent meg egy napilapban: "Az egyház nem kívánja kettéosztani a világot, hanem úgy tekint az emberekre, mint akik elhívottak a hitre, akiknél csak idő kérdése, hogy mikor felelnek az isteni közeledésre."

Az egyházakat nem először vádolják politikai szándékú magatartással. Annak ellenére, hogy a vádaskodók is tudják: ez összeférhetetlen lenne szolgálatukkal, szellemiségükkel, belső szabályozásukkal, de a hatályos törvényekkel és az államhoz fűződő jó viszony fenntartásának igényével is.

Nem tudunk arról, hogy egyházaink elutasították volna a feléjük nyújtott baráti kezet. Arról viszont tudunk, hogy a politika résztvevői egymástól eltérő módon viseltetnek irányukban. Erről azonban nem az egyházak tehetnek, hanem az eltérő módon viselkedő pártok, illetve politikusok. Éppen ezért ma párthoz kötődő egyházról beszélni ostobaság.

Ami pedig a pártok szavazótáborát illeti, engedtessék meg kikérni magunknak itt egyet és mást. Nekünk, honi választópolgároknak, akik történetesen közel érezzük magunkat valamelyik történelmi egyházhoz, alapvető állampolgári jogunk, hogy szavazatunk "odaítélésekor" figyelembe vegyük: a politikai pártok milyen magatartást tanúsítottak a történelmi egyházakkal kapcsolatos döntések meghozatalakor. Senki nem vitathatja el azt a jogunkat, hogy arra a politikai erőre szavazzunk, amely intézkedéseivel támogatta egyházainkat, illetve azt, hogy megvonjuk szavazatunkat attól, amely korlátozó lépésekre ragadtatta magát. Ehhez pedig megint csak nincs közük a történelmi egyházaknak. Ehhez kizárólag a politikai élet szereplőinek van közük. Azoknak, akik négyévente ácsingóznak a szavazataink után.

Végezetül hadd emlékeztessük az említett cikk szerzőjét - mint az egyházak állami támogatásának politikai tőkehozadékával kapcsolatos elmélet hirdetőjét - egy apróságra, amely elkerülte a figyelmét: a legutóbbi választásokat nem az az erő nyerte meg, amelyet írásában pellengérre állít.

És ha már írása címében a célpontot ilyen frappánsan megnevezte, érdekelne bennünket az is: ki lesz az elkövető, és mi az indíték?

Bánó Attila