e-világ

Olvasom a 168 Órát. Rajk László azt mondja, hogy a szamizdatkultúra 1990-ben lezárult. Neki elhiszem. Nyilván érezte a különbséget. Valaha nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy titokban kinyomtatták és terjesztették az egytömbű államhatalom által nemkívánatosnak tartott gondolataikat. Most pedig bármi megjelenhet - ha akad, aki állja a költségeit. Mégis folyamatosan úgy érzem, hogy nem valósult meg a gondolat igazi szabadsága. Ennek egyik magyarázata éppen az, hogy bármi nyomtatásba kerülhet - csupán csak pénz kérdése. A sületlenségek, a hazugságok, a tartalmatlan és buta betűhalmazok pedig éppen annyira megfojtják az érdemi gondolatokat, mint egy diktatórikus hatalmi gépezet jól működő cenzúrája. Az önmagára és gondolkodására igényes ember nagy gonddal ki tudja ugyan választani a számára fontosat, csakhogy ezzel máris elindult az elszigetelődés útján, hiszen a nagy tömegek reklámszeméten, olvashatatlan brosúrákon és áltudományos szenzációkon szocializálódnak.

A másik magyarázat szerint a szabadsággal létrejöttek a nyilvánosság különféle érdekcsoportjai. Az egymással szimpatizáló szerzők hallgatólagos szövetségben állnak. A különféle műhelyeknek megvan a maguk sajátos aurájuk, és bár olvasóként rokonszenvesnek találhatja valaki az egyiket vagy a másikat, ha nem tartozik egy bizonyos nómenklatúrába, akkor gondolhat bármilyen nagyszerűt, és fogalmazhatja meg bármilyen jól is azt, írása továbbra sem fog beleférni egyetlen - akár általa nagyra tartott - lap "profiljába" sem. Vagy ha mégis, akkor csakis azért, mert a szerkesztők úgy érzik, felhasználhatják őt céljaik érdekében. Az olvasóközönség megerősödik amúgy is kialakult meggyőződésében, viszont épp azokhoz nem jutnak el a lényeges gondolatok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy azok alapján felülvizsgálják nézeteiket. Ha el is olvassák őket, akkor azt azzal a beállítódással teszik, hogy azok az írások egy másik érdekcsoport ideológiáját képviselik.

Egy újabb álláspont szerint minden szakmai testületnek, céhnek kialakult egy belső hierarchiája. Léteznek érinthetetlen "szent tehenek", akik bármit leírhatnak, senki nem mer beléjük kötni - a tudomány művelése címén nyöszöröghetnek akár trivialitásokat vagy gyermeteg közhelyeket is, mégis kötelező ámulattal illik fogadni azokat. Nagy úr a dilettantizmus és a szellemi igénytelenség! És mivel az ismeretek rettentően felaprózódtak, egyre kevesebben vannak, akik akár csak egy dologhoz is igazán értenek. A többség mindig laikus marad, és mivel a szellemi dolgok igazából mindig csak keveseket érdekelnek, ezért attól sem kell tartani, hogy - mint a futballpályán - kifütyülik, megdobálják a játékosokat. Az általános ellaposodás pedig azzal is együtt jár, hogy az eredeti gondolatokat, a releváns fölvetéseket minden további nélkül semmibe lehet venni. Nem lesz tömeg, amely utcára vonulna, mert valakinek a tanulmányát nem közölte egyetlen illetékes (vagy inkább illetéktelen) szaklap, értelmiségi fórum, vagy novellája nem kapott helyet egyetlen irodalmi periodikában sem.

Természetesen előbb-utóbb minden nyomtatásba kerülhet, ha másként nem, hát "saját kiadásban" - azaz szamizdatban. Ennek azonban általában nem jó az üzenete. Tudjuk, mennyi csacskaság jelenik meg puszta magamutogatásból, paranoid küldetéstudatból. Hány fahangú fiúcska és lányka véli magát megasztárjelöltnek, hány fűzfapoéta tartja magát elhallgattatott vátesznek, hány amatőr természetbúvár véli úgy, hogy megfogalmazta a világegyenletet. Érthető hát az általános érdektelenség és közöny, amely a fontosnak és érdekesnek kikiáltott gondolatokat övezi. Pedig lehetnek igazán fontosak és érdekesek is köztük. Mint pár szem tiszta búza az ocsúban. Persze aki már megtalálta azt a kört, ahol rendszeresen publikálhat, ahol elismerik, szívesen hallgatják és olvassák, az méltán érezheti úgy, hogy elérte célját. Kérdés, hogy vajon gondolatszabadság-e ez, vagy egy újfajta gettó? Mert arról a bizsergető jó érzéssel járó reménységről már le kell mondanunk, amely 1990 előtt még fűthette a demokratikus ellenzék tagjait, hogy "egyszer csak megdől ez a rohadt rendszer".

Bartha István