A hét témája
Hűtlenné vált egyházunk?
Néhány évvel ezelőtt - amikor még gyülekezeti lelkész voltam - az ökumenikus imahét egyik istentisztelete után a római katolikus plébános tágra nyílt szemmel így szólt hozzám a sekrestyében: Most döbbentem rá, hogy a ti úrvacsorai tanításotok és istentiszteleti liturgiátok sokkal közelebb áll a mi értelmezésünkhöz, mint a református tanításhoz, és mégis velük vagytok egy asztalközösségben. És hogyan lehetséges az, hogy különféle szervezetekben ti olyan kisegyházakkal is szövetségben álltok, amelyek tagadják Jézus istenségét? Már nem tudom, akkor mit válaszoltam, de a napokban, amikor tervezendő liturgiánk fogadtatásáról hallottam, továbbgondoltam ezeket a kérdéseket.
Lehet róluk komoly teológiai vitát folytatni. Meg lehet vizsgálni őket egyháztörténeti szempontból is, hiszen amikor az ellenreformáció tizedelte prédikátorainkat, gyülekezeteinket, kölcsönösen ki kellett segítenünk egymást. Ennek az egykori sorstársi közösségnek az örökségét hordozzuk ma is. Lelkipásztori tapasztalataim alapján azt mondhatom: a gyülekezeti tagokban az a sajnálatos kép él, hogy minket, protestánsokat az köt össze, hogy nem vagyunk katolikusok!
Lehetséges, hogy papok, püspökök, teológiai tanárok hitvitákat folytatnak az ökumenéről vagy az új liturgiatervezetről. De véleményem szerint az emberek többségét egyáltalán nem a teológiai viták érdeklik, hanem az ellenreformáció óta magunk előtt görgetett örökség, amelytől nem tudunk megszabadulni. Számtalan házastársi kapcsolatot, rokoni köteléket, barátságot, szomszédságot, munkatársi viszonyt tett már ez tönkre. Természetesen ennek az az alapja, hogy minden felekezet önmagát tartja az igazság letéteményesének.
Ezek alapján úgy vélem, hogy akik "katolikusnak" kiáltják ki a tervezett új liturgiát, azok hitéletét valahol megsebezte a katolicizmussal való találkozás. Talán már nem is emlékeznek rá, mikor és hogyan történt, csak az egykori seb fájdalmát idézi fel bennük. Az új liturgiatervezet számukra azt jelenti, hogy a saját egyházuk hagyta cserben őket. Az az evangélikus egyház, amelyért ők még a haragot és a szeretetlenséget is vállalták. Már előre félnek, hogy katolikus testvéreik egyszer csak rájuk mosolyognak, s azt mondják: Látod, mégis nekünk volt igazunk.
A másik gyakori ellenérv: a megszokás. Amikor egykori gyülekezeteinkben valamilyen módon színesítettük az istentiszteletet, mindig többen jöttek a templomba. Ebben az állandóan változó világban az a vonzó, ami színes, ami rendszeresen megújul. Lehet, hogy sokan a megszokás miatt ragaszkodnak mostani - viszonylag passzív - liturgiánkhoz, de a templomokba betévedők és az utódaink már a változatosságot, a misztikumot fogják keresni istentiszteleteinken. Ha az egyházak nem nyitnak ebbe az irányba, akkor a modern vallások vagy a keleti misztikák felé fordulnak az emberek.
Összefoglalva tehát: van, aki az eszével közelít a tervezett liturgiához, és van, aki a misztériumot keresi benne. Az lenne a jó, ha ez a két nézőpont nem szemben állna, hanem kölcsönösen kiegészítené egymást. Hiszen amikor Jézus azt mondta, hogy megjelenése megosztottságot fog támasztani, akkor nem követőinek megosztottságára gondolt. Ellenkezőleg. Csak benne és általa egy az egyház!
Menyes Gyula