Kultúrkörök

Húsz év után Mészáros Márta filmjéről

Mészáros Márta Napló-trilógiájának egyes darabjai újra és újra felbukkannak azon televíziós csatornák műsoraiban, amelyek hajlandók még értéket közvetíteni. A neves rendező Napló gyermekeimnek című filmje 1984-ben, hosszas huzavona után került a mozikba. A késlekedés oka az volt, hogy a művész kendőzetlenül ábrázolta az ötvenes évek Magyarországának világát, sőt nyíltan beszélt a 30-as évek szovjet munkatáborairól is. Húsz éve, amikor először láttam, nagyon megérintett ez a film. Máig emlékszem arra az enyhe szédülésre, amelyet akkor éreztem, amikor a kis siófoki mozi homályából kiléptem a harsogó napsütésbe. Hazaérve rögtön írtam egy cikket, azonban hiába küldtem el az akkori Evangélikus Életnek, nem közölték. Most, hogy február közepén a Duna Televízió sugározta ismét a filmet, előkerestem az immár megsárgult kéziratot.

Ezerkilencszázötvenhárom, Budapest. Három ember találkozik, de csak kettős rácson keresztül szemlélheti egymást. Ez idő tájt sok börtönrács választ el egymástól embereket, sok szögesdrót hálózza be Magyarországot. A rács belső oldalán egy sápadt, de meg nem tört tekintetű férfi: évtizedeken át illegális kommunista. János a neve. A Horthy-rendszer börtönbe zárja. Innen megszökve álnéven külföldre megy, Párizsban szervezi a magyar emigrációt. Itthon az új rendszerben az újjáépítést egy gyár főmérnökeként irányítja, ahonnan a központ határozott kérésére sem hajlandó átlépni a pártapparátusba. Hatalmas energiával veti bele magát a munkába, aztán egy éjjel... Nos, amint ez abban az időben gyakran előfordul, megáll egy fekete autó a ház előtt... Lakását feldúlják, iratait szétdobálják, őt magát elviszik.

A rács túloldalán egy fájdalmasan szelíd, tolókocsis fiatalember: a fogoly fia, András. A harmadik személy pedig Juli, akit a Moszkvából hazatérő egykori kommunisták hoznak magukkal. Juli apja a személyi kultusz áldozata lett, édesanyja pedig betegségben halt meg. A kamaszlány kezdetben ösztönösen, később mind tudatosabban húzódik el Annától, az őt felkaroló és örökbe fogadni szándékozó asszonytól, aki a mozgalom kipróbált harcosaként nagy megbecsülésnek örvend az új rendszerben. A személyébe vetett bizalom egyik jele, hogy szerkesztői állásából "kiemelve" őrnagyi rangban börtönparancsnokká nevezik ki. Juli kezdetben csak a formák ellen lázad: idegenül mozog a lakásul kapott hatalmas budai palotában, később aztán mind dacosabban határolja el magát kijelölt "anyja" nézeteitől. Nem érti, de érzi, hogy a torz eszmék az embereket is eltorzítják. A torzulásoktól a Férfihoz menekül, akinek világát tisztának, harcát igaznak, elkötelezettségét hitelesnek találja. Oda is költözik hozzájuk, s amikor az a bizonyos éjszakai látogatás történik, már másodszor éli át, hogy valakit erőszakkal elvisznek mellőle. Kislányként riadt szemekkel nézte végig apja elhurcolását, most pedig elszakítják attól a hozzá legközelebb álló embertől, akiben időközben apára talált.

A Férfit csak évekkel az elhurcolás után látogathatják meg: e találkozás a film döbbenetes erejű képsora. A katarzist talán az idézi elő, hogy látjuk: a megnyomorító hatalmakkal szemben is embernek lehet maradni. Ha kell, rács mögött. Vagy csetlő-botló kamaszból néhány év alatt sokat tapasztalt fiatalasszonnyá válva. De mindenképpen megalkuvás nélkül.

Miként jutott el Juli - akinek alakját Cinkóczi Zsuzsa formálja meg - e higgadt érettségig? Ide vezető útjának állomásait három szavával jelölhetjük.

Az első szó: "Hazudsz!" Ezt nevelőanyjának vágja a szemébe, aki az apa kivégzésének tényét az "eltűnt" formulává akarja szelídíteni. Ez az első lépés. Fellépni a - személyes vagy egyetemes - történelem mindenfajta meghamisításával szemben. S ezt ki is mondani, ha kell, kiáltani.

A második lépés egy kérdésben fogalmazódik meg, amelyet a főszereplő többeknek is nekiszegez, megint csak a kápóként dolgozó nevelőanyára utalva: "Félsz tőle?!" A gyávasággal szövetséges félelem béklyóitól akar ez a számonkérés megszabadítani, azt demonstrálva, hogy felnövőben van egy olyan nemzedék, amely egyszerűen nem hajlandó félni, bénító lidércekkel társbérletben élni. Mert a félelem a megalkuvás és az aljasság melegágya.

A harmadik szóval szinte a kegyelemdöfést adja meg Juli a fanatizmust megtestesítő börtönparancsnoknak, amikor annak "ennyire gyűlölsz?" kérdésére csöndesen így felel: "Nem. Csak sajnállak." A gyűlölet vakságával szemben ez a "sajnállak" már kifejezi azt az erkölcsi tőkét, amelyhez valaki a megaláztatásban és üldöztetésben hozzájuthat. A hatalom nem számol azzal, hogy őt sajnálni kelljen. Azt pedig végképp fel nem foghatja, hogy valaki veszi magának a bátorságot e sajnálatra. Mészáros Márta, aki Juli alakját saját személyes emlékeiből keltette életre, már nem gyűlölettel gondol vissza arra a korra, hanem sajnálattal. Sajnálattal, nemcsak az üldözöttek, nemcsak az áldozatok, hanem a kisebb-nagyobb hóhérok iránt is. Sajnálva őket, hogy ide jutottak. Hogy végképp elfeledtek emberül élni.

Ezzel a szorító fájdalommal és keserű sajnálattal nézem a film záró képsorának rácsait, és hallgatom a fegyőrök csizmáinak konok dübörgését. Közben pedig arra gondolok, hogy nem kellene-e az egyházban is egy-egy ilyen Naplót hagyni a felnövekvő nemzedékre. Hiszen a nagypolitika fősodra egyáltalán nem kerüli ki, sőt inkább magával ragadja az irodalom-, a kultúr- vagy éppen az egyházpolitikát. E sodrásban is voltak bűnösök, és voltak áldozatok. Itt is beszélhetünk a félelem, a megaláztatás, a törvénytelenség koráról. Itt is voltak emberek börtönben. Jó volna ezeket az eseményeket is feltárni.

Addig is: nézzük ezt a filmes naplót, amelyet "gyermekeinek", az utána következőknek készített Mészáros Márta. A rendezőnő 1931-ben született. Magam, aki a sokat emlegetett 50-es évek legvégén születtem, gyermeke lehetnék. Mióta a filmet láttam, kicsit azzá is lettem. Nekem, nekünk készült ez a Napló. Hogy aztán mi a magunk gyermekeinek majd ne ilyen komor dokumentumot nyújtsunk át.

*Mészáros Márta Napló-sorozatának következő részét (Napló szerelmeimnek) február 25-én 19.30-kor vetíti a Duna Televízió.*

Fabiny Tamás