Evangélikusok

Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7. - Nikla, 1836. február 24.) a soproni líceumban ismerte meg a felvilágosult szerzők, valamint a német és latin lírikusok újabb alkotásait. Lírájának kezdeti szakaszára a német nyelvű költészet alapos ismerete és a római poéták nyomták rá a bélyeget. Berzsenyi 1795-ben hagyta el a kollégiumot, s rövid katonáskodás után Niklán kezdett el gazdálkodni. Kisebb-nagyobb megszakításokkal itt élte le az életét. Nemesember volt, aki eleinte - a napóleoni háborúk alatt, amikor fellendült a gabonapiac - a nemesi megelégedettségnek volt a költője. Érdemes megfigyelni azt a lelki és szellemi vonulatot, amely nagy verseiben nyomon követhető, s amely a jólét zsibbadtságán keresztül a megtérésén át elvezette őt egészen a féltő hazaszeretetig.

Osztályrészem című versében elégedettség tölti el vagyonossága miatt. Verséből az az életérzés árad, hogy ha az anyagi jólétet és a költészetet egyaránt birtokolni tudja, akkor a világ bármely részén boldogan tudna élni. A Magyarokhoz I. című költeményében fogalmazódik meg először az erkölcsi romlás fenyegető rémképe. Isten létének megtapasztalásáról a Fohászkodásban tesz tanúbizonyságot. Az elmúlás tudatosulása a Közelítő télben kap hangot, míg a Levéltöredék barátnémhoz című versében már összegző önarcképet rajzol magáról. "Isten fölfoghatatlan, hazája megsemmisül, élete ellobban!" - ezzel a mondattal jellemezhetjük költészetét.

Különleges zeneiséggel megírt ódái és elégiái mellett az episztola műfaja sem volt idegen tőle. Berzsenyi költészete gigászi erők egyensúlya, mely a végletek között mozog. A magyar költészetben megfigyelhető, hogy a bizonytalan történelmi korszakokban a költők szívesen fordultak az egyensúlyt és nyugalmat sugalló antikvitás stílusához. Így volt ez a jakobinus mozgalom vérbefojtását követően, a 19. század elején, amikor mint életmintákat fordították a nagy ókori római költők verseit, de ugyanez történt 1849 után, a szabadságharc leverését követően is. Egy ország lelke szólal meg a Magyarokhoz című versében, amely azt is megmutatja, hogy milyen gazdag volt a nyelvújítás előtt is a magyar szókincs.

Berzsenyi az első meghasonlott lélek irodalmunkban. Juhász Géza találóan azt írja róla, hogy nem robban a világ ellen, mint nemsokára Byron, hanem önmagát emészti föl.

Szinte félt a nyilvánosságtól. Mire fölfedezték, addigra kész költő volt. Kis János evangélikus lelkész-költő közvetítette verseit Kazinczynak. Kazinczy egy látogatása alkalmával, 1808-ban látta meg barátjánál Berzsenyi Dániel harminckét éves somogyi földbirtokos verseinek kéziratát. Fölmarkolta, és a szerző tudta nélkül magával vitte Széphalomra javítgatás céljából. Folyamatosan bombázta is Berzsenyit különféle kritikai észrevételeivel, ám eszébe sem jutott, hogy kiadassa a pártfogásába vett kéziratot. Helmeczi Mihály - mint egykori Kazinczy-hívő - volt az, aki gyűjtést rendezett, és saját gondozásában 1813-ban megjelentette a kötetet egy Berzsenyinél lévő példány alapján. Azonban Helmeczi cselekedetét nem a segítő szándék vezérelte, hanem az önös érdek. Az 1816-ban megjelentetett második kiadás elé egy terjedelmes írását is odabiggyesztette, amely nem is illett a kötet tárgyához, és csak ezután következtek Berzsenyi versei. Erről az aljas tettről azonban sikerült elterelnie a figyelmet, mivel Berzsenyit föltüzelve módosíttatta a költővel az első kiadásban megjelent, Kazinczy által javasolt korrekciókat. Ez elegendő okot szolgáltatott Kazinczynak arra, hogy megsértődjön, és a háttérből mozgósítsa ifjú hívét és tisztelőjét, Kölcsey Ferencet, akinek amúgy sem volt rokonszenves Berzsenyi. Kölcseynek így nem esett nehezére egy folyóiratban megbírálnia Berzsenyi kötetét. Ennek köszönhetően Berzsenyi valóságos depresszióba esett. Tény, hogy 1815 után elhallgatott, s ehhez a politikai helyzet változásán kívül a Kölcsey-bírálat is hozzájárult. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy alig akad a magyar irodalomban olyan alkotónk, akinek száznál kevesebb verssel sikerült kivívnia a halhatatlanságot.

Berzsenyi jelentőségét mutatja az is, hogy gróf Széchenyinek szolgált példaképül, s ez főleg akkor nem számít csekélységnek, ha megnézzük költészettani tanulmányát is, mely Poétai harmonisztika címen 1831-ben látott napvilágot, és Kierkegaard eszméit tükrözi.

Arday Géza irodalomtörténész