A vasárnap igéje

AZ ESZTENDŐ ELSŐ VASÁRNAPJA – Mt 18,1–5

Kicsinek lenni az Isten közelében, naggyá válni a szeretetben – ezzel a mondattal foglalhatjuk össze a mai vasárnap igéjét. Kilenc nappal ezelőtt volt a „legnagyobb gyermek” születésének ünnepe. A jászolbölcső a legnagyobbat fogadta be, Mária a mindenség Urát ringatta karján. Tegnap – ősi keresztény gyakorlat szerint – Jézus neve napján, Jézus nevében léptünk az új esztendőbe.

Mit kér ma a Mester egy új naptári év útjára lépett tanítványtól és gyülekezettől? Igénk szerint azt, hogy térjünk meg, legyünk olyanná, mint a gyermekek; legyünk alázatosak, és váljon életformánkká a befogadás. Nem kis feladat, de nem kis ígéretek fűződnek hozzá. Amit Jézus nevében kérünk, megkapjuk, és amit Jézus nevében végzünk, azon áldás nyugszik. Óvakodnunk kell attól, hogy nevével rosszul éljünk vagy visszaéljünk. A legnagyobb név, amelyre – Pál csodálatos himnusza szerint – „minden térd meg fog hajolni, mennyeieké, földieké és föld alattiaké”, erőt, energiát, irgalmat, kegyelmet, azaz áldást rejt magában.

Feladatról, kérésről, elvárásról beszéltem. Mégse riadjunk meg: nem egy újabb, már elviselhetetlen teherről van szó, hanem nagyszerű életlehetőségről, járható, sőt célhoz vezető útról! Ezért ajándékként fogadhatjuk, olyan ajándékként, amelyért meg kell – de érdemes is – dolgoznunk, hogy valóban a miénk lehessen.

Térjünk meg – ez az első kérés. „A megtérés nem emberi döntés” – tör fel belőlünk önkéntelenül az ellenállás szava. „Magamtól nem vagyok képes rá” – fogalmazzuk meg kifogásunkat. Luther mondja a kilencvenöt tétel kezdetén: egész életünk megtérés kell, hogy legyen. Ha Jézus erre kér, ha Luther erre emlékeztet és tanít, akkor le kell győznünk belső ellenkezésünket. Többé nem mondhatjuk, hogy ez lehetetlen. Lehetséges, mert az isteni döntés már megtörtént. A tékozló fiú apja már kiszaladt a ház elé, hogy hazavárja fiát. A mindenható Isten kinyilvánította akaratát, hogy minden ember üdvözüljön. A mennyei Atya úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Nemcsak döntött: a kereszten hangzó „elvégeztetett” már arról tanúskodik, hogy a megváltás megtörtént. Isten Jézus Krisztusért rendezte viszonyát az emberrel. Most már rajtunk a sor: vissza kell térnünk hozzá. Meg kell találnunk, és végig kell járnunk a hazavezető utat. Be kell lépnünk az atyai házba, és ezt kell mondanunk: „Itt vagyok, Uram, veled akarok maradni.” Az év első vasárnapjának döntése s a következő 365 nap minden reggelének döntése legyen ez: „Tiéd vagyok, Uram, tiéd akarok maradni egész életemben és halálomban is. Úgy határoztam, hogy 2005-ben újra veled indulok. Úgy határoztam, hogy 2005-ben minden reggel veled kezdem a napot.” Amint egyik énekünk mondja: „A megtérésre, Jézusom, kérlek, te adj erőt!” (EÉ 319,6) S ha belegondolunk, hogy nem vele teszünk jót, hanem magunkkal, ha hozzá visszatérve rendeződik az életünk, akkor még nagyobb a belső indító erő, hogy most és majd minden napon megtegyük ezt a lépést: vissza oda, ahova, akihez tartozunk.

Legyünk olyanokká, mint a gyermekek – hangzik a második biztatás. Nem olyan rosszak, nem olyan szeleburdiak, nem olyan tudatlanok. Jézus szavaiban a gyermek alapvető, lényéből fakadó tulajdonságáról van szó: a gyermek kicsi. Ez azt jelenti, hogy önmagában életképtelen, rá van szorulva a felnőttre, a környezete segítségére. Ezt érzi a kisgyermek, még ha nem tudja is; minden mozdulata, egész viselkedése ezt tükrözi. Természetéből következően rábízza magát arra, aki gondoskodik róla. Ennek a bizalomnak az alapján él. Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek – mondja Jézus –, nem mentek be a mennyek országába. Csak a gyermeki bizalom, az Istenre mint mennyei Atyánkra való teljes ráhagyatkozás teszi lehetővé, hogy életünk ne ideiglenes (néhány évtizedig tartó) lét legyen, hanem örök élet. A bűneset lényege és percről percre megismétlődő következménye az, hogy önállósítjuk magunkat. Lemondunk Isten közelségéről, mert úgy érezzük, nincs szükségünk rá, megállunk a saját lábunkon. Azután amikor csetlünk-botlunk az életben, már el is feledjük, hogy miért esünk akkorákat, miért fáj annyi minden, miért nem működnek a dolgok.

Legyünk, lehetünk újra gyermekek, a mennyei Atya boldog gyermekei! Gyermekek, akik biztonságban érzik magukat Isten tenyerén. Alázatosnak lenni ezt jelenti: újra bátran, boldogan kicsivé válni a nagy Isten nagyszerű közelségében.

Végül a befogadásról szól Urunk. Ez az utolsó év eleji biztatás. A kicsikben (kortól független ez a jelző!) maga Jézus jön felénk. Ha befogadjuk, ha engedjük bennünk élni őt, akkor vele az élet is a miénk lesz. Mások számára osztható, nekünk gazdagodó módon. A kereszténység, a Krisztus-követés a befogadás életformáját jelenti. Nem mások felé gyakorolt kegyet, hanem természetes életmegnyilvánulást. Hiszen én is abból élek, hogy befogad az Isten.

Imádkozzunk!

Segíts gyermekké lennünk, Urunk, hogy újra a bizalom boldogságában, a gyermeki lét felszabadultságában, a befogadás minket megajándékozó örömében élhessünk. Ámen.

Hafenscher Károly (ifj.)