A hét témája

A karácsony ünnepe mindenkié – mondják –, de elsősorban talán mégiscsak a gyerekeké. Az ő örömük, felhőtlen boldogságuk jellemző leginkább a karácsonyra. Még akkor is igaz ez, ha olyan gyerekekről van szó, akiknek túl hamar felnőtté kellett válniuk; akiknek már gyerekként felnőttekről kellett gondoskodniuk. S milyen csodálatos Isten teremtett világa! Ezekben a kis emberekben megvan az az ösztönös védekezőképesség: nem vesznek tudomást a kegyetlen tényekről, és nem veszik a lelkükre a nemtörődömséget, a szeretetlenséget. Ők csak szeretni tudnak.

Úgy tűnt, azon a karácsonyon már nem lesz hó, pedig a karácsony valahogy nem az igazi hó nélkül. A két gyerek egyedül volt otthon. Megszokták, hogy napjaikat, estéiket már egy éve egyedül töltik, hogy apjukat csak akkor látják, amikor esténként hazaérkezik a munkából. Akkor gyorsan megvacsorázik, átöltözik, és ismét elmegy hazulról. Soha nem beszéltek arról, hogy hová és miért megy, de a gyerekek így is tudtak mindent. Egy nőhöz ment az apjuk; nála, vele töltötte minden szabad percét. Ők azonban gyerekek voltak, hát nem foglalkoztak a miértekkel; elfogadtak mindent – úgy, ahogyan volt. Mi mást tehettek volna… De a karácsony az más, akkor otthon kell lennie az apjuknak – gondolták, s eszükbe sem jutott, hogy másként is történhet.

Reggel korán elindultak bevásárolni az ünnepre; mindenféle finomságot vettek az ünnepi asztalra. Beszerezték a húst, többfélét is, a zsírosabb fajtából, mert az apjuk azt szerette. Amikor hazaérkeztek, mindent beraktak a ház teraszának falán levő villanyóraszekrénybe, mert a hűtőjük elromlott… Aztán hozzáfogtak a takarításhoz, rendrakáshoz. Kicsit vitatkoztak, civakodtak is – félig gyerekesen, félig felnőttesen. Ilyen volt az életük: kicsit gyerekes – hiszen életkoruk szerint gyerekek voltak, tizenegy és tizennégy évesek –, de már felnőttes is. Négy éve volt már annak, hogy elveszítették édesanyjukat; azóta ők végzik az összes házimunkát. Gondoskodniuk kell magukról és az apjukról is. Ami kevés kis pénzhez jutottak az árvaellátásból, azt mind a háztartásra költötték; apjukból csak nagy ritkán tudtak kiszedni egy kis plusz pénzt. Valamilyen úton-módon mégis ösztönösen jól osztották be, amijük volt. Nemrég még szenet is tudtak venni, tizenöt mázsát, amelyet aztán maguk hordtak be a szeneskamrába.

Nem sokkal dél előtt ért haza az apa. A gyerekek boldogok voltak, mert – bár hozzászoktak –, nem szerettek egyedül lenni, és mert olyan jó volt, amikor velük volt az édesapjuk. De örömük hamar szertefoszlott. Apjuk elpanaszolta, hogy vásárolni ment, de már nem kapott semmit, mindenből kifogytak a boltok, és nem tudja, mit fognak enni az ünnepeken. A két kislány ebből már mindent tudott. Apjuk nem lesz velük, hanem azzal a nővel és annak a gyerekeivel fogja tölteni a karácsonyt. Mégis, hirtelen megsajnálták, mert igazi szomorúság és csalódottság volt a szemében a sikertelen vásárlás miatt. Előszedték mindazt, amit beszereztek, és mindennek a nagyobb részét odaadták: vigye el, és egyék meg ők, azzal a nővel meg annak a gyerekeivel. „Míg mi otthon egyedül leszünk…” – gondolhatták volna, de ilyesmi meg sem fordult a fejükben. Sőt örültek, hogy adhattak. Még az sem jutott az eszükbe, hogy erről szól a karácsony, a szeretet ünnepe. Adtak, mert szerették az apjukat, akkor is, ha ők semmit sem kaptak tőle: sem ajándékot, sem az együttlét örömét. És az apa elment, hogy megfőzze egy másik család számára mindazt, amit a leányai otthonra vásároltak… A gyerekek hozzáfogtak a főzéshez.

Kimentek a teraszra a húsért, de a villanyóraszekrényben már nem volt semmi. A nyomokból kiderült, hogy egy szemfüles macska lopta el mindazt, ami még megmaradt. Nagyon elszomorodtak. Valami kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan keserűség volt a szívükben. Nem tudták, mihez kezdjenek, nem maradt semmi ennivalójuk. Tanácstalanul ődöngtek a lakásban egész délután, szertefoszlott a karácsonyi hangulat. Igazságtalannak érezték a világot. A gyerekek felnőttes csalódása volt ez, amellyel még nem tudtak mit kezdeni, csak ízlelgették keserűségét.

Korán esteledett, mert beborult az ég. Nagy pelyhekben szállingózni kezdett, majd sűrűn hullott a hó. A gyerekek kilestek a konyha ablakán, nézték a havat, ahogyan pár perc alatt vékony fehér réteggel vonta be a földet.

A kert vége felől egy kedves alak közeledett: a nagymama, kosárral a kezében. Ki tudja, honnan, de megérezte, hogy el kell mennie az unokáihoz. Levágott hát gyorsan egy csirkét, a kosárba még berakott két tábla csokit, és elindult. Unokái nagy boldogsággal fogadták; gyerekek, és csakis gyerekek voltak megint – a nagymama újra elhozta nekik a karácsonyt… Nem a kosarában, hanem a szívében, a lelkében. Mindig aggódó szemei most mosolyogtak, ahogyan a leánykák körülvették és csacsogtak mellette. Nehéz szívvel hagyta ott őket, de neki is dolga volt, mennie kellett tovább.

A gyerekek hozzáláttak a csirke elkészítéséhez; valami különlegeset akartak főzni belőle. Mivel azonban a különlegességekhez még nem értettek, a végeredmény keserű narancsos csirke lett. Csipegettek belőle innen-onnan, ahol nem keseredett meg a hús, és egyáltalán nem voltak csalódottak. Mert a karácsony számukra nem az evésről szólt. Nem is tudták pontosan, miről; csak ismét gyerekek voltak, akik örültek a fehér karácsonynak… Késő este még sétáltak egy jót a havas utcákon. Belestek az ablakokon, kilesték az ismeretlen otthonok karácsonyi fényeit és árnyait.

Sánta Anikó