evél&levél

Túl vagyunk december 5-én, amikor népünk – sikeres félrevezetés eredményeként – erkölcsileg megtagadta a határainkon túliakkal való testvéri kapcsolatát. Ez azt mutatja, hogy emberségből és kereszténységből oda jutottunk, ahol még nem jártunk. Önpusztító életmódunk – iszákosság, dohányzás, öngyilkosság, válás – azt mutatja, hogy rossz irányban haladunk, de az a döntés, hogy a határon túliakkal nem is akarunk törődni, azt mutatja, hogy már el is értük a célt: az önfeladást és az önpusztítást.

Természetesen lehet okolni a körülményeket vagy a másként gondolkodókat. Elmondhatjuk, hogy rosszul tették fel a kérdést…(?) De ne gondoljuk, hogy ezzel megmagyaráztuk, országunk miért felelt rosszul! (Csak mellesleg: az Alkotmánybíróságon fél évig állt a dolog: melyik politikusunk fogalmazott meg ez idő alatt jobb szöveget?)

Azt hiszem, meg kell vizsgálnunk magunkat is: hol hibáztunk mi? Ugyanis a végeredmény arról tanúskodik, hogy az egyházaknak az erkölcsileg jó döntés érdekében megfogalmazott felhívása nagyon sok emberhez nem jutott el.

Hogyan lehetséges, hogy a történelmi egyházak szavazásra felszólító körlevelei ellenére olyan sokan otthon maradtak?

1. Túl későn, a szavazás előtt két héttel jelent meg egyházunk körlevele, ezért nem volt idő az értékelésére. Így már nem jutott el az emberek tudatáig.
2. Az egyházak ritkán vagy egyáltalán nem szólaltak meg erkölcsi kérdésekben. A politikai választásokkor igyekeztek pártsemlegesen felszólalni. Így alakulhatott ki az a vélemény, hogy most is csak egy ilyen általános felhívásról van szó. Pedig most többről volt szó: etikai útmutatásról. A Tízparancsolat második része világosan mutatja, hogy Istennek van üzenete a földi életünkkel kapcsolatban. Jézus ezt így foglalta össze: szeresd felebarátodat, mint magadat. Ha Isten világos parancsolatával szemben akarnak pártok állást foglalni, a keresztény ember nem állhat az oldalukra még akkor sem, ha pártfegyelmet követelnek tőle. Nekünk inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint embereknek. Nem elég a lelkiismeretünkre hivatkoznunk, hanem Isten útmutatására kell figyelnünk, mert mi tudjuk, hogy a lelkiismeretünk ítélőképességét is megrontotta a bűneset.

Megromlott ítélőképességünk miatt szükséges, hogy az egyházak többször adjanak ki világos erkölcsi állásfoglalást annak érdekében, hogy híveink tájékozódni tudjanak arról, melyik irányzat vagy politikai mozgalom halad tudatosan az erkölcsi jó felé. Lehet ugyanis a hangzatos politikai állásfoglalások ellenére is másként cselekedni. Gondoljunk csak a II. világháborúra. A németek katonai derékszíján ez volt olvasható: „Gott mit uns!” – azaz „Isten velünk van!” –, közben pedig építették a haláltáborokat… Amikor az állásfoglalás kibocsátásának szükségességéről szólok, tudom, hogy rögtön felvetődhet a római katolikus tanítóhivataltól, a tévedhetetlen pápaságtól való „félelem” kérdése. De ez mellébeszélés, mert ezzel a kifogással csak az erkölcsi felelősségtől akarunk megszabadulni, hogy ne kelljen állást foglalnunk. Ha az egyházi testületek nem tudnak az erkölcsi jó mellett állást foglalni, akkor hogyan kívánjuk azt az egyszerű, teológiát nem tanult emberektől? Jézus felelt a feltett kérdésekre: kell-e adót fizetni, ki a felebarátom, szabad-e válni…?

1. Az utat mutató egyházi állásfoglalásokon kívül szükséges lenne bemutatni a naponkénti csúsztatásokat, a hamis hírkeltést, a politikai hatalommal való tudatos visszaélést, vagyis azt, hogyan befolyásolnak bennünket. Az egyházi lapoknak ezt az egyházi eseményekkel kapcsolatban kellene megtenniük, mert a világi hírközlők (a televízió, az újságok stb.) „csak” a tényeket közlik az eseményekkel kapcsolatban. Például a tévében elhangzik az államtitkár szájából, hogy az egyházak iskolái több támogatást kapnak, mint a többi oktatási intézmény. Vele szemben ül az egyházi ember, aki elmondja, hogy ez nincs így. De most mi az igazság? Hogyan döntse el a néző, hogy ki mond igazat? Ezért kell bemutatni az egyházi sajtónak a teljes igazságot. S ha valakiről kiderül, hogy tudatosan csúsztat (hazudik), akkor – ha ez megismétlődik, és az újságunk által is közismertté lesz – az illető remélhetőleg elveszti a hitelét az emberek előtt. Nem fognak rá szavazni és arra a pártra sem, amely csak ilyen hiteltelen embert tud a saját képviseletére, illetve vezetőjéül választani.
2. Az egyházi sajtó közölje bővebben a politikai képviselőkkel való összeütközéseket. Hányszor és hányféleképpen közölte a világi sajtó a homoszexuális teológus esetét – a református egyházat elmarasztalva –, különösen az első fokú bírói ítélet után! Azonban a másodfokon hozott ítélet eredményét, mely tévesnek ítélte a korábbi állásfoglalást, csak valahol hátul közölték pár sorban, s hozzátették, hogy ezt az ítéletet megfellebbezik… Vagyis igyekeznek a keresztény igazságot tudatosan kicsinyíteni. Még a bíróság tekintélyét is kockáztatják a saját érdekük kedvéért. Merjük legalább mi nagybetűsen megírni az igazságot a politika területén is, ha az az egyházakat érinti! Vagy ez felesleges?

Azt látjuk, hogy az őskereszténység politikai tényező volt még Néró császár idején is; az apostoli levelekben olvassuk, hogy imádkozzanak a világi hatalomért és a császárért… Nem úgy volt hatalom, hogy pártot alapított volna, hanem úgy, hogy világos erkölcsiséget képviselt, és belső tartásával átalakította a Római Birodalmat, megszüntette a rabszolgaságot és a korrupciót. Vagy mi kételkedünk az államért, a közjóért elmondott imádság hatékonyságában, és azért „hanyagoljuk el” azt?

1. Végül szükséges átgondolnunk a népszavazást a távolmaradók oldaláról. Sokan úgy gondolják, hogy a sok ellentétes információból nem volt idejük, erejük kiválasztani a helyes álláspontot, és ezért nem volt szilárd véleményük sem az igenek, sem a nemek mellett. Esetleg vallásosságukkal magyarázták magatartásukat: ők ilyen „világi, politikai ügybe” nem folynak bele. (Téves pietizmus). Ezért egyszerűen távol maradtak.

A szavazáskor távol maradók most észrevehették, hogy így váltak igazán a politika játékszereivé. Emlékezzünk vissza: az Európai Unióba való belépésről való szavazáskor a távolmaradókat a politikai hatalom az igennel szavazókhoz kapcsolta és számolta, most pedig ellenkezőleg, a nemmel szavazókhoz!!! Aki tehát úgy érzi, hogy semlegesnek kell maradnia, annak is el kell mennie szavazni, és a szavazócéduláját át kell húznia.

Közismert mondás: „A történelem az élet tanítómestere.” Remélhetjük, hogy az elmúlt december 5-e mindnyájunk számára egy életre szóló tanítómesterré válik?

Missura Tibor (Budapest)