Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 12.

Luther kettős értelemben beszél papságról. Egyrészt vallja, hogy az ószövetségi lévita papság három funkciója – újszövetségi tartalommal ki- vagy még inkább beteljesedve – a kereszténységben is érvényes. Ez a három funkció az Istennek felajánlott áldozat, az imádságban való közbenjárás és a testvéri vigasztalás. De amíg az áldozat az Ószövetségben valamilyen külső ajándék (oltárra tett javak) felajánlása, addig az Újszövetségben önmagunk szeretetben való odaadása Istennek, hogy életünk fölött egyedül ő rendelkezzék, miként Pál Róm 12,1-ben minden hívőt erre biztat: „…szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek…”

Luther hangsúlyozza, hogy ebben a papságban a keresztség szentsége által mindenki részesül, mert így valósul meg, amit 1Pt 2,9-ben mond az apostol: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe…”

Luther megkülönbözteti az egyetemes papságtól az egyház elhívott szolgáinak papságát. A zsinatokról és az egyházról című könyvében az egyház hét ismertetőjele között sorolja fel azt, hogy az egyház szolgákat hív el és ordinál – szó szerinti fordításban „rendel” –, azaz szolgálatba állít. Luther soha nem az ordináció – a köznyelvben „papszentelés” – tényét, hanem a papság középkori tartalmát vitatja. Az egyház babiloni fogságáról szóló könyvecske világosan tükrözi felfogását: „…akiket pedig mi papoknak nevezünk, azok szolgák, (…) és a papság (sacerdotium) semmi más, mint szolgálat (ministerium). Hasonlót mond Pál 1Kor 4,1-ben: »Ki-ki úgy ítéljen felőlünk, mint Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai felől.« (…) Így írja le ugyanis Isten a papot Malakiás próféta által: »A pap ajkai őrizzék a tudományt, és tant keressenek szájából, mert a Seregek Istenének követe ő.« (Mal 2,7) Azért feltétlenül biztos dolog, hogy aki nem a Seregek Istenének »angyala« (az angyal annyit tesz: követ [a szerző megjegyzése]), vagy más célra és nem követségre (angelatum) hívatik meg, az éppenséggel nem pap.” Luther ezt Róma gyakorlatával szemben mondja, amelyben a papszentelés elsődleges tartalma a miseáldozat élőkért és holtakért való bemutatása.

Luther a papokat nemcsak az ige szolgáinak, hanem pásztoroknak is mondja, „mivelhogy a legeltetés, vagyis a tanítás a kötelességük”.

Miben látja tehát Luther a döntő különbséget az ószövetségi papság és az egyház papi hivatala között? Mindenekelőtt a papi szolgálat irányultságában. Az ószövetségi lévita pap és nyomában minden megkeresztelt ember (egyetemes papság) Isten népének követe Isten felé, más szóval közbenjáró. Luther szerint a papságnak éppen ez a másokért közbenjáró funkciója vált a kereszténységben egyetemessé! Az egyház papi hivatalára fölszenteltek ezzel szemben Isten követei az egyház népe felé. Az egyházban az ige szolgálata nem egyetemes papi funkció! Erre Isten elhívott követeinek van felhatalmazásuk. Formálisan az egyház hívja el őket, és gondoskodik fölkészítésükről, de mindenkor Jézus Krisztus személyes elhívását feltételezve. Ebből Luther soha nem engedett. Miként abból sem, hogy a pap az egész istentiszteleten Isten követeként szolgál: „az Atya, Fiú, Szentlélek nevében” tesz mindent. Isten nevében köszönti a gyülekezetet. (Helytelen a „Kegyelem nékünk és békesség…” köszöntés.) A pap Isten bűnbocsánatát adja a feloldozás igéiben, és az elbocsátáskor Isten áldását közvetíti. Ám fontos különbség, hogy amíg Róma a papság Isten felé irányuló közvetítő szerepét is vallja, addig Luther a gyülekezet tagjaiért és a másokért való közbenjárást az egyetemes papság körébe utalja.

Véghelyi Antal