Evangélikusok

Otthona igazi kincsesbánya. Polcain könyvek sokasága, melyek az elmúlt idők titkait tárják fel a kíváncsi olvasó előtt. Hogyan is lehetne ez másképp egy vérbeli történész és a históriát szeretettel és szenvedéllyel oktató pedagógus, dr. Gyapay Gábor esetében?

– Engedje meg, hogy az olvasók nevében is gratuláljak Önnek! A közelmúltban két olyan esemény is történt, amely okot szolgáltat a köszöntésre: az egyik, hogy Tanár úr a nyolcvanadik születésnapját ünnepelte, a másik pedig hogy számos kitüntetés – például a Szacsvay-, a Trefort- és az Eötvös-díj – után átvehette a Magyar Örökség Díjat is.

– Köszönöm a gratulációt. Valóban több elismerést is a magaménak tudhatok, melyekkel pedagógusi, illetve történészi munkásságomat értékelték. A legutóbbinak, a Magyar Örökség Díjnak azért örülök, mert ez egyfajta életműdíjnak is tekinthető.

– De ez bizonyára nem jelent egyet azzal, hogy az íróasztala mellett lévő számítógép ezentúl csak „porfogóként” szolgál majd…

– Nagy munka áll mögöttem, hiszen egy kiadó néhány évvel ezelőtt jelentette meg hat kötetből álló történelemkönyv-sorozatomat, amely egy élet tapasztalatainak és tíz év szorgos munkájának gyümölcse. Különlegessége, hogy egymagam tekintettem át az egyetemes és a magyar történelmet. Egyetlen szempontot tartottam szem előtt: a történelmet nem tanulni kell, hanem megérteni. Ez csak úgy lehetséges, ha az elérhető források felhasználásával a való életet ábrázoljuk. A történelem egyik fontos célja ugyanis az, hogy irányt adjon. A történelemoktatás és a jó történelemkönyv abban segít, hogy ki-ki megtanulja felmérni a saját helyzetét. Ez csak a múlt ismeretében lehetséges. Ekkor tudjuk mérlegelni a lehetőségeinket és kiválasztani a legjobb utat. Ami pedig a terveimet illeti: a komputeremnek már nem sokáig kell kikapcsolva „pihennie”. Ha a gép memóriájában még nem is, az én fejemben már összeállt a legújabb terv: egy tanároknak szóló módszertani segédkönyv vázlata.

– Jó látni, milyen szeretettel és lelkesedéssel beszél a hivatásáról. Mindig is történelemmel foglalkozó pedagógus szeretett volna lenni?

– A történelem iránti érdeklődés adott volt a famíliában. Apai nagyanyám, Dezseri-Boleman Ilona negyvenhat esztendőn (!) keresztül – 1869 és 1915 között – mindent aprólékosan lejegyezett a naplójába, ami vele és a családjával történt a felvidéki, Bars vármegyei nagybirtokon, Zsitvaújfaluban; haláláig húsz kötetet írt tele. Édesapám, dr. Gyapay József jogot végzett. Egy ideig ügyvédként dolgozott, majd a gazdálkodást választotta. A trianoni döntés után pedig hivatalnokként helyezkedett el. A család több tagja a pedagógusi pálya mellett döntött.

Édesanyám, Beier Franciska angol–német szakos tanár volt, csakúgy, mint a nővérem. Feleségem, lányom és az egyik fiam pedig a magyar és az angol szakot választotta. Engem a matematika és a történelem egyaránt érdekelt, végül az utóbbi mellett döntöttem. Nagy szerencsém volt, mert olyan kiváló professzoroktól tanulhattam, mint Kosáry Domokos, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula vagy Hajnal István.

– Ön szerint egy históriát oktató pedagógus mennyire tud objektív maradni és távolságot tartani az eseményektől akkor, ha személy szerint is érintették az elmúlt évtizedek történései?

– Én 1990-nél mindig megállok. Eddig az időpontig a források túlnyomó része kézbe vehető, ezután nem. Az őskortól a huszadik századig azt tanítom, aminek az igazáról magam is meg vagyok győződve. Természetesen nem állítom, hogy nem tévedhetek. A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy tisztában vagyok vele, mindig történhetnek újabb és újabb felfedezések, melyek megváltoztatják az egy-egy személlyel vagy korszakkal kapcsolatos korábbi elképzeléseket. A jó történelemtanárnak erre ügyelnie kell, és addig nem szabad nyilatkoznia, amíg minden elérhető forrást nem ismer. Ez a legfontosabb, még akkor is, ha teljes mértékben soha senki nem fogja tudni megvalósítani. Ez persze nem jelenti azt, hogy eszmei célként ne tűzhetnénk ki magunk elé.

– A történelemről, valamint annak oktatásáról alkotott képére a Pázmány Péter Tudományegyetem és az Eötvös József Kollégium mellett minden bizonnyal nagy hatást gyakorolt szeretett alma matere, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium is, ahol diák, majd tanár, az 1989-es újraindítás után pedig igazgató is lehetett.

– A Fasor csodálatos iskola volt. A tanári kar egy családra emlékeztetett. Érezni lehetett, hogy minden egyes pedagógust áthat a tantárgya, a diákjai és a tanítás iránti szeretet. Emellett kiválóak voltak a tárgyi feltételek is, remek könyvtár és szertár állt rendelkezésre. Nagy csalódást és fájdalmat jelentett, amikor az államosítást követően megszűnt itt a tanítás. A Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlésén merült fel az intézmény visszaszerzésének gondolata, ettől kezdve minden követ megmozgattunk annak érdekében, hogy a gimnázium ismét megnyithassa kapuit. Tárgyalásokat folytattam mind dr. Köpeczi Béla kultuszminiszterrel, mind pedig utódjával, dr. Glatz Ferenccel. Ettől az ügytől volt hangos a hazai és – a külföldre költözött egykori diákok jóvoltából – a külhoni sajtó is. Fáradozásainkat siker koronázta, a Fasort visszakaptuk. A rendelkezésre álló kétszáz helyre hétszázan felvételiztek. Nagy örömömre szolgált, hogy 1989-ben újra zsibongó gyermekcsapat töltötte meg az iskolát.

Gazdag Zsuzsanna