A közelmúlt krónikája

Lehet-e erőszakmentesen, a jog biztosította kereteken belül harcosan, minden törvényes eszközt felhasználva, békésen tiltakozva küzdeni milliók társadalmi megbecsüléséért, tényleges teljesítményük szerinti anyagi-erkölcsi elismeréséért? Nem őrültség vagy könnyelműség-e a pénz és a hatalom sokszor cinikus szövetségének világában a lélek, a hit, az emberség nyílt sisakjával menni a pástra? Hogy mennyire lehet és kell is, azt immáron évtizedek óta példázza az újfajta politikai etika végiggondolója és harcosa, a haláláig megtörhetetlen Martin Luther King baptista prédikátor és hatalmas protestáló mozgalma, amely megmozgatta egész Amerikát, s mozgásban tartja ma is a többre vágyó, nem pártpolitikai eszközökkel csatázó, a konfliktuskezelésnek mindig csak a tárgyalásos módját választó lelkeket…

Az erőszakmentes erő jézusi lelkületű prófétája hetvenhat éve, 1929. január 15-én született amerikai fekete lelkészcsaládban, amelyben édesapja, nagyapja, dédapja és édesanyja testvére élt Krisztus szeretetének vonzásában. A „Van egy álmom…” kezdetű, messze hangzó beszéd prédikátora egy másfajta Amerikáról álmodott, és mindent meg is tett azért, hogy álma megvalósuljon. Azért, hogy sem az USA-ban, sem másutt ne legyen többé másodrendű a más bőrszínű állampolgár. Olyan országról álmodott, ahol az emberi jogok és az emberi méltóság közkincs, ahol sorstársainak és az ő gyermekeinek sem kell félelemmel kilépniük az utcára.

És milyen módon igyekezett megvalósítani milliókkal közös álmát? Hittel, imádsággal és cselekvő emberséggel – ma azt mondanánk: interaktív dinamikával. Spirituális fegyvertárát nagy példaképeitől, Jézustól és Gandhitól vett eszközökkel töltötte fel. Az erőszakmentes ellenállás, a civil engedetlenség alkotta szellemi támasztékát. Indiából hazatérve – ahol többször beszélgetett Gandhival – kijelentette: „Gandhi volt az első a történelemben, aki Jézus szeretetetikáját tettekre fordította, s hatékony társadalomformáló erőt hozott ki belőle.” Szerinte India és Gandhi példát adott Amerikának és a világnak arról, hogy mi az erőszakmentes cselekvés értelme, és hogy hol van ennek a helye a világ átformálásának (politikai) közösségi eszköztárában, bármennyire is szeretnék onnan sokan kiszorítani ezt a „fegyvernemet”. „Az erőszakmentes ellenállás a leghatékonyabb békés fegyver, amellyel az elnyomottak, jogfosztottak szabadságukért küzdhetnek” – hirdette. Annak ellenére is, hogy házára többször dobtak bombát, hogy élete utolsó tizenhárom évében naponta kapott halálos fenyegetést levélben és telefonon ő is és a családja is. Többször is véresre verték saját népének fiai. Ennek ellenére nem keseredett bele küzdelmébe, nem adta fel. Százszor megdobták kővel – ő százegyedszer is kenyérrel, jó szóval, érvekkel válaszolt. Csak a golyóra nem tudott már válaszolni. Helyette megtették azok a milliók, akik megértették és követték az ő útját. Megtette felesége, Coretta Scott King is, aki férje halála után fél évvel kiadta emlékezését Életem Martin Luther Kinggel címen. Ebben vallotta: „Minden nagypéntekre eljön a húsvét… Kimondhatatlan nagy vigasztalást találtam abban, hogy Martin Luther King áldozata a húsvéti időszakra esett… De vajon még hány embernek kell meghalnia világszerte azért, hogy egy kicsivel több igazságosság, béke és megértés költözzék közénk?”

És hogyan harcolt az erőszakmentesség etikájának érvényre juttatásáért, e világi fontosságának bizonyításáért? A jövő harcmodorában. Néma tüntetést szervezett, százezres békemenetet és ülősztrájkot, bojkottot. A szelídség teljes eszköztárát bevetette. Imazarándoklatokat szervezett a békéért, a társadalmi megértés előmozdításáért. Többször átutazta kontinensnyi hazáját, tárgyalt, szónokolt, prédikált, törvénymódosító indítványokat nyújtott be, petíciókat adott át. A civil társadalom összefogása, öntudatra ébresztése volt a fegyvere. Fáradhatatlanul szervezte az USA egyházi vezetőit is a személyválogatás nélküli szeretet társadalmasítása, közösségi elismerése érdekében. Birmingham, Albany, Memphis, az USA egész déli felének feketéi és sok-sok fehér szimpatizáns is megmozdult szavára. Egyenlő jogokat, egyenrangú bánásmódot követeltek minden amerikai polgárnak, bármilyen is a bőre színe. Harcában szimpatizált vele a szintén orvlövészgolyó áldozatává vált amerikai elnök, J. F. Kennedy is.

De közben voltak, akik a háttérben már célkeresztbe fogták őt, s készültek a titokban előkészített gaztettre. 1963. augusztus 28-án került sor a nagy washingtoni békemenetre a Lincoln-emlékműnél, ahol elmondta híres beszédét. Mert volt egy álma a másik Amerikáról… A képmutatás nélküli, testvéri, megértő, elfogadó, a lélek és értelem szövetségében világelső Amerikáról. Kétszázötvenezren hallgatták a helyszínen. Nemsokára az „év emberévé” választották, a következő évben, harmincöt évesen béke Nobel-díjat kapott. Közben arra is futotta hatalmas szellemi erejéből, hogy rendszeres teológiából PhD-fokozatot szerezzen. S közben megjelentek prédikációs kötetei, amelyeket százezrek olvastak. Két kötetének programadó címe volt: A lelkiismeret ébresztése, illetve Éjféli kopogtatás. Nem hátrált meg attól sem, hogy beszédeiben rámutasson a vietnami háború okozta nagy veszteségekre is – minden oldalon.

E szinte hihetetlen mértékű aktivitásnak a hátterében hite, napi imádságai, élő istenkapcsolata és felelősségvállaló személyes etikája állott. Maga így magyarázta tevékenységét: „Nem akartam puszta néző maradni, hanem ott akartam állni, ahol a dolgok eldőlnek…” Az igazi vallásosságról, a hívő életről azt tartotta, hogy „elkötelezetten törődik az emberek szociális gondjaival. Mindkettővel dolgunk van: a mennyeivel és a földivel, az idővel és az örökkévalósággal, s nem szabad egyiket sem a másik ellen kijátszani!” Egykori tanára, Benjamin Mays professzor mondta róla: „Az erőszakmentességet tartotta annak az eszköznek, amellyel az igazságtalanság legyőzhető a politikában, a gazdaságban, a nevelésben és a fajok közötti viszonyban…”

A „fekete Gandhi” áldozatával és szelídségével rádöbbentette Amerikát és a világot arra, hogy a közélet reformálható és tisztítható, s nem feltétlenül tisztogatásokkal változtatható csak meg. Mindennek előfeltétele a személyes erkölcsi-lelki megtisztulás (self-purification). Enyhíthetők az előítéletek, mérsékelhető az emberi viszonyok brutalitása. Nem szükségszerű és nem kötelező, hogy ember az embernek farkasa legyen. A társadalmi mintává emelt zsarolással, megvesztegethetőséggel, a „lenyúlásokkal”, felelőtlenséggel szemben lehet eredményt elérni; lehet változtatni – még ha mégoly lassan és kis mértékben is – a szegények kisemmizettségén, lehet korlátozni a gazdagok sokszor minden törvényt és ízlést áthágó arroganciáját.

Martin Luther Kingnek harminckilenc évesen is voltak álmai, de nem volt naiv álmodozó. Realista maradt, mert az evangéliumból tudta, hogy a keresztet senki nem kerülheti ki, aki életét teszi fel az általa igaznak hitt ügyre… Azzal is tisztában volt, hogy az igazságosságot és az arra törekvő embert el- vagy letiprókat is várja egy kereszt, amelyet sem pénzzel, sem ügyeskedéssel nem lehet elkerülni. A lövés kioltotta életét. De az a lövés – milyen különös ellentmondása a történelemnek! – startlövése lett az általa például hagyott jövőképes harcmodornak: a polgárjogi engedetlenségnek, a pártérdekeken felülemelkedő civil összefogásnak, az ebben rejlő erőszakmentes erő tudatosításának. És ennek időszerűsége ma és nálunk sem kisebb, mint akkor és ott volt, Martin Luther King napjaiban… Mielőtt a gyilkos golyó elérte őt, ezt mondotta Ralph Abernathy lelkésznek, aki az utolsó pillanatokban lecsukló fejét tartotta: „Ha eljön az a nap, ne említsék, hogy Nobel-békedíjat kaptam, nem ez a fontos. Ne említsék, hogy háromszáz különféle kitüntetésem van, nem ez a fontos. Azt mondják el, hogy Martin Luther King megpróbálta szeretni embertársait. Mondja el valaki rólam, hogy a háborúról közzétettem az igazságot, felruháztam a mezítelent, meglátogattam a börtönben lévőt.” Ahogy Jézus tanította. S ahogyan nagy példaképei és kortársai Istenhez emelkedő, az elesettekhez pedig empatikusan aláhajló lélekkel is megélték: így évtizedeken át a feketék nagy fehér doktora, Albert Schweitzer orvos-lelkész, az 1961-ben Isten diplomatájaként repülőszerencsétlenségben elhunyt ENSZ-főtitkár, Dag Hammarskjöld vagy a szelídség nagy prófétája, India fegyvertelen felszabadítója, Gandhi és a vele szimpatizáló J. F. Kennedy. Igen, ezt köszönjük meg neki mi, magyar reformátusok és keresztények is. És testamentumként írjuk szívünkbe szavait: „A kard hatalma, ereje soha nem győzheti le a Lélek, a szellem hatalmát, erejét!”

Békefy Lajos