A vasárnap igéje

Hatvanad vasárnapja

Ha a vetőmag kifogástalan, ha az éghajlat megfelelő, akkor az eredményes magvetésnek csak egy feltétele marad: a jól előkészített termőtalaj. Isten országának magja az Isten igéje – tehát kifogástalan. A magvetés az Isten által meghatározott helyen és időben történik, tehát a „klíma” is megfelel. Kérdéses viszont a talaj.

A különböző talajfajtákat Jézus a kijelölt rész előtt és után, a példázatban, majd a példázat magyarázatában taglalja. Közben – a mai szakaszban – látszólag másról beszél. Valójában a felelősség kérdését veti fel: miért rossz talaj az ige számára Isten választott népe, amelyhez küldetése elsősorban szól? Ki tehet arról, hogy ennek a népnek a szíve éppen akkor keményedik meg, éppen akkor válik a magvetést befogadni képtelen talajjá, amikor Jézus az Isten országának magját veti közöttük?

Jézus felelete többdimenziós. Először a „Máté-effektus” néven elhíresült kijelentés hangzik el: „Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.” A népet hibáztatja, amiért nincs meg benne az a készség, amelynek annak alapján – Mózes törvényére, az ószövetségi Írásra utal – amije van, meg kellene lenni. De ők Jézus ellen fordítják a Törvényt és az Írást, így ez is elvétetik tőlük.

Másodszor Jézus az Írásra, azon belül is Ézsaiás prófétára hivatkozik. „Beteljesedik rajtuk Ézsaiás jövendölése: »Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek és meg ne gyógyítsam őket.«” Lám, már a próféta is megjövendölte, hogy így lesz! Kérdés, hogy Ézsaiás csupán a jövőbe látott, vagy többről van szó? Talán Isten akaratát hirdette? Lehetséges, hogy Isten az előre eltervezett időben, az idők teljességében elküldi népéhez a várva várt Messiást, de közben megkeményíti népe szívét, hogy ne ismerje fel, ne fogadja be, és ne higgyen benne? Rémítő kép ez a szeretet Istenéről!

Harmadszor Jézus arról szól, hogy a megkeményedés, a süketség és a vakság mégsem teljes. Mert vannak, akiknek Isten megadta a látást, a hallást, a befogadást. Ezek Jézus tanítványai, akiket maga választott ki és hívott el. Nekik megadatott, hogy megértsék Isten országának titkát. Ők azok, akik még kapnak ahhoz, amijük már van, és bővelkednek. Ők megértik, hogy Mózes és a próféták Jézusról tanúskodtak. Ők nem Jézus ellen fordítják az ószövetségi Írást, hanem a Jézusba vetett hitük igazolását látják benne. Így életükben az ige magvetése bőséges termést hoz. De ez nem az ő érdemük: ez Isten választása, Jézus elhívása, a Szentlélek ajándéka.

A kör itt bezárul: mint mindennek, az ige magvetését befogadó talajnak, az emberi szívnek is Isten az Ura. Ugyanakkor mégis hibáztatja a mag befogadására alkalmatlan, rossz talajt. Hibáztatja a kemény szívet, noha a megkeményedés már az ő ítélete rajta. Miként lehet ez igazságos?

Megértem és osztom Luther kifakadását a De servo arbitrióban: Kicsoda az ember, hogy Istent el akarja számoltatni, mint valami szatócsot? Milyen jogon várjuk el, hogy Isten ítéletei a mi igazságérzetünk szerint bizonyuljanak igaznak? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy Isten gondolataiban, cselekedeteiben és ítéleteiben egy másfajta – isteni – igazság érvényesül, amely földi értelmünk számára fölfoghatatlan?

Ne feledjük, hogy a mai ige is a tanítványok elszámoltató jellegű kérdésével kezdődik: „Miért beszélsz nekik példázatokban?” A kicsit rejtélyes, kicsit talányos válasz arra hívja föl a figyelmet, hogy miként Istent, úgy Jézust sem lehet elszámoltatni! A tanítvány dolga nem a Mester elszámoltatása! Vagy ha mégis elszámoltatni akarunk, akkor ne feledjük, hogy a kérdést meg lehet fordítani: igazságos-e, hogy Isten éppen a mi szívünket nyitja meg az ige magvetése előtt? Mivel érdemeltük ki? Jobbak, igazabbak vagyunk-e azoknál, akiknek szívét az ige előtt bezárta? Emberileg ítélve nincsenek-e nálunk igazabb – más szóval irgalmasabb – emberek azok között, akik mégsem képesek Jézusban hinni, akiknek a szíve nem tud megnyílni igéje előtt? De bizony hogy vannak!

Ne akarjuk hát elszámoltatni Istent, ne is a titkait fürkésszük, hanem irántunk való jóságának tükrébe nézve mindenekelőtt a magunk méltatlanságát és érdemtelenségét lássuk meg! Hitünket ne tekintsük kiválóságunk jelének, másoknál jobb voltunk bizonyítékának, hanem valljuk meg alázattal: hitünk ajándék, amelyet érdemtelenül kaptunk.

Imádkozzunk!

„Átölelt Isten nagy kegyelme / Méltatlanul, érdemtelen. / Csodák csodáját látom benne, / És hála tölti el szívem. Boldogan / ujjong énekem, Ha kegyelmét dicsérhetem. / Haragot, átkot érdemeltem, / És Isten megkegyelmezett. / Szent Fia vérzett énhelyettem, / Hogy eltörölje vétkemet. / Mért történt, fel nem foghatom! / Csak kegyelem, csak irgalom!” (EÉ 327,1–2)

Véghelyi Antal