Keresztutak

Ezt a kérdést most önmagunknak tesszük fel. Kik vagyunk a római katolikusok szemében mi, protestánsok ma: más vallásúak vagy testvérek? Ha más vallásúnak mondanak, úgy a kereszténység családján kívül helyeznek, vagyis a Nostra Aetate zsinati irat kategóriájába, az egyistenhívő vallások közé (a judaizmus, az iszlám sorába). Roszszabb esetben – az említett dokumentum szerint – a többistenhívő vallások közé. Alapvető tévedés ez a fajta besorolás, hiszen a II. vatikáni zsinat iratai közül az ökumenizmusról szóló (Unitatis Redintegratio) dekrétum testvérnek nevez bennünket.

A testvér szó azt jelenti, hogy ugyanannak a családnak a tagjai vagyunk, hogy egy Atyánk van, és az elsőszülött Fiú testvérei lettünk, Jézus Krisztus közösségébe tartozunk. Ezen a családi kapcsolaton még az sem változtat, ha véleménykülönbségeink vannak, ahogyan egy családban is előfordul, hogy a testvérek nem szükségképpen értenek mindenben egyet. Ez a helyzetünk a valóságban a Krisztus-hívők nagy családján belül.

Mostanában sajnos gyakran fordul elő, hogy az „egyedül üdvözítő római katolikus egyház” rólunk, nem római keresztényekről úgy nyilatkozik, hogy mi más vallásúak vagyunk. A médiában, szószéken, a közbeszédben, temetésen hallunk ilyen megnyilatkozást. Így már nem családtagok vagyunk, hanem idegenek lettünk az ő szemükben. Ez pedig tévedés. Ez az osztályozás már felsejlett a két ökumenikus direktóriumban (I–II.) és a Dominus Jesus című irat megjelenésekor is, amely protestáns körökben elég nagy felháborodást keltett Európa- és világszerte. Ez utóbbi irat diszkriminációt érzékeltetett, kirekesztette a protestáns egyházakat az egyház meghatározásából. Ismerjük ugyan, hogy az irat eredetileg a dél-amerikai és indiai egyházi helyzetre célzott, és a vallási keveredéstől óvott (szinkretizmus), de mondanivalója Európában csattant.

Megfigyelhettük, hogy a 2000. évi kettős jubileum idején egy erős, öntudatos, csak saját magát elfogadó katolikus egyházi felfogás terjedt el Magyarországon, és a protestantizmus mellékvágányra került. A legutóbbi hónapokban pedig a Vatikán és a Magyar Köztársaság közötti feszültség következtében fókuszba került a római katolikus egyház, és mind az állam, mind a római fél részéről az egyház szinte csak a római egyházat jelentette. Ez a kizárólagosság a 2004-es berlini Kirchentagon is jelentkezett az intercommunio (közös úrvacsoravétel) kizárásával. Sőt tudunk olyan római egyházi fegyelmi eljárásokról is, amelyekben a nyitott gondolkodású római katolikus lelkész fegyelmi büntetést kapott a tilalom áthágásáért. Ez a kirekesztés még fokozódott, amikor egy többször közvetített tévéadásban egy ismert színművész temetési szertartásán is elhangzott. Az eucharisztia (úrvacsora) rádióadásban hallható és vezércikkben (Új Ember) olvasható értelmezése vitathatatlanul kirekeszti mindazokat, akik nem vallják a teljes római hitfelfogást, és az eucharisztiát az ökumenizmus végállomásának tekintik; pedig a mi értelmezésünk szerint az úrvacsora nincs feltételhez kötve, hanem éppen közösséget teremtő esemény. Az eucharisztia évében ez állandó elhatárolódást jelent, és egyúttal a jövőre nézve is megszünteti a közös úrvacsorázás reményét. Mindez azt sugallja, hogy nem vagyunk testvérek, hanem csupán más vallásúak.

Érezhető volt ez az elmúlt napokban is, több imaheti ökumenikus alkalmon. Megtörténhetett, hogy az imahéten egy központi, belvárosi templomban nem jutott lehetőség az imahét keretében a közös ökumenikus istentiszteletre, sem a római katolikus, sem az ortodox templomban. Ilyen helyzetben gyógyító olaj sebeinkre, amikor a január 19-i rádiós félórában mind dr. Papp Tamás, a szerkesztő, mind dr. Nemeshegyi Péter S. J. testvéreknek nevezett bennünket.

Hadd fűzzek néhány szubjektív megjegyzést a témához.

Fáj, nagyon fáj ez az új titulus és római testvéreink értékelése. Még a tékozló fiakról szóló jézusi példázat is eszembe jut, amelyben az idősebbik fiú megtagadja a testvérével való közösségét, és az édesapának kell figyelmeztetnie arra, hogy örülnie kellene: együtt van a család, hiszen a testvér is megérkezett.

A magam részéről tudatosan ezután is – mint eddig mindig – Krisztusban testvéreimnek szólítom római klerikus és laikus testvéreimet. Ezt tettem külföldön és belföldön egyaránt az utóbbi ötven évben. Külföldön istentisztelet keretében így szólítottam Sigtunában (Svédország) vagy Lantanában (USA), Paderbornban (Németország) vagy a római Picpus kolostor kápolnájában római katolikus testvéreimet. Genfben és a Vatikánban természetesen sohasem tiltakoztak ez ellen.

Fel kell sorolnom néhány magyarországi római katolikus szolgálatom helyét is. „Krisztusban szeretett Testvéreim!” – mondandómat így kezdtem az esztergomi egyházmegyei zsinaton; a budapesti Szent Ignác-kollégiumban; a római katolikus teológián laikusképzőn; Pannonhalmán, Miskolcon, Szombathelyen, Győrben, Szekszárdon és Fóton; Újpesten és Erzsébetvárosban, apácák között; a Szent Benedek Tanulmányi Házban; Kelenföldön; a budai ferenceseknél (Pasaréten); jezsuitáknál, cisztercieknél, Érden apácaotthonban; az Ut Unum Női Szerzetesközösségben; egyházmegyei papi gyűléseken; Fokolare közösségekben; Háló-konferencián; ciszterci gimnáziumban; Pax Romana-konferencián, sőt temetési szertartáson Békés Gellért, Gaizler Gyula, Ulrich Zoltán koporsója mellett. Voltam Máriapócson, és voltam Kalocsán, Szegeden, Szentesen, Hatvanban és Vácott, de sehol sem tiltakoztak ez ellen. Leveleket is „Krisztusban Testvérem!” megszólítással kaptam a bencések főapátjától, az egri és a kalocsai érsektől, a bíboros érsektől; piaristáktól, a budapesti központi teológia tanáraitól – és örültem, hogy természetesen testvérüknek tartanak a levélírók.

A II. vatikáni zsinat után évekig hangsúlyoztuk, hogy több az, ami összeköt, mint ami szétválaszt bennünket. Ugyanaz az Istenünk, akiben hiszünk: Atya, Fiú, Szentlélek; ugyanaz a Szentírásunk (l. Közös nyilatkozat, 39. pont); ugyanaz a morális magatartásunk a Tízparancsolat törvénye és a szeretet új parancsolata szerint; egyformán tudunk különbséget tenni jó és rossz között. A bűnbocsánat lehetőségét és az örök élet reménységét hirdetjük. Egyháztörténetünk első ezerötszáz éve közös. Az egyházatyákat és az első évezred zsinatait egyaránt elfogadjuk, közösen valljuk a Credót és a Nicenumot. Több közös énekünk és imádságunk van – „ugyanabban a csónakban evezünk” ma a világ háborgó tengerén.

Az 1967 után megindult dialógusok egyike csúcspontra jutott a Közös nyilatkozat recepciójával (1999), és e nyilatkozat szövege, háttérmagyarázata közös kiadásban jelent meg Magyarországon is. A 2001-es Charta Oecumenicát (Basel, Graz és Strassbourg eredményeként) Magyarországon is aláírták ünnepélyes keretek között a MEÖT központjában, ez pedig közös cselekvésre sarkall ma is.

A II. vatikáni zsinat két évvel ezelőtt megjelent dokumentumaihoz az új előszavak egyikét közösen írtuk Kránitz professzor úrral. A római katolikus sajtóban rendszeresen publikálhatok. Miért nem vagyok hát testvér? Miért nem tartozom ugyanahhoz a családhoz? A híres római katolikus professzor, Karl Rahner szerint a rómaiaknak és az evangélikusoknak úgy kell élniük, hogy a másikra is figyelnek, a másik sorsává lettek, a másik egyház mint tövis adatott számukra a reformáció korától, és ez nem vétetik el, mint Pál apostol életéből 2Kor 12,7 szerint az a bizonyos tövis. Lehet, hogy a hasonlat itt sántít, de a másik állandó jelenlétét próbálja bemutatni.

Nem egyszerűen a magyar protestantizmus évszázadokon keresztül hangoztatott sérelmeit, az úgynevezett gravámenek felsorolását folytattam, hanem a mi időnkben a hiteles közös tanúságtétel érdekében szóltam, hogy ezentúl is testvérekként tegyünk bizonyságot közös Urunkról. Hogy hihessen a világ…

Id. Hafenscher Károly