Keresztény szemmel

Friedrich Schleiermacher mondta, hogy nem azt kell megmagyarázni, ha nem értjük vagy félreértjük egymást, sokkal inkább az a csoda, ha megértjük egymás szavait. S jóllehet a jeles tudós a reformkor idején élt, szavai talán aktuálisabbak, mint valaha. Korunkban, amikor nem sokat mondunk, de sokat beszélünk, viszont mégsem beszélgetünk, hanem inkább csak elbeszélünk. Ám azt sem úgy, mint hajdanában, amikor a nagypapa a kályha mellett összegyűlt családnak előadta az ezerszer hallott kedves, anekdotává szépült, a közös múltat mégis hűen átörökítő történeteket. Mi egymás mellett beszélünk el. S mindezt olyan bámulatosan hatékonyan, hogy még véletlenül se érthesse meg a másik, mi van a szavak mögött, takarnak-e a szóbuborékok egyáltalán gondolatot.

Pedig a bölcsészettudomány már tudós alapossággal foglalkozik a kommunikációval, itthon is egyre bővülő irodalma, népszerű oktatási formája is van. Elmélete egyre jobban elterjedt, sőt alapjait már a középiskolában megismertetik a tanulókkal. Aligha lehet hát kommunikációs zavarainkat az elméleti ismeretek hiányával magyarázni. Hiszen egyre több helyen és alkalommal nem hangzik már idegenül, hogy a feladó az a személy, aki – valamilyen közösen ismert jelrendszerré alakítva, más szóval kódolva – üzenetet akar küldeni. Ez az üzenet azután valamilyen csatornán halad, amely nem más, mint a továbbítás módja. S ha kedvező körülmények között zajlik mindez, akkor nem nyomja el a zaj, amely a rendszer működése ellen dolgozik, és határozott hajlandóságot mutat arra, hogy eltüntesse, de legalábbis meghamisítsa az eredeti közlendőt. Ha tehát ez nem így történik, akkor az üzenet megérkezik a vevőhöz, a kiválasztott személyhez (személyekhez), aki dekódolja, vagyis a saját maga számára értelmezhetővé teszi, lefordítja. E nagyon vázlatos leírásból is világosan látszik, hogy mennyire helytálló Schleiermacher megállapítása. Valóban sérülékeny a rendszer.

Világunk azonban úgy van megalkotva, hogy nem kell csüggednünk! Nézzünk csak meg egy másik „rendszert”, amelyik kétezer éve létezik, és hatékonyan üzemel. Amelynek olvasásakor nem kell aggodalmaskodnunk, hogy átvernek, becsapnak, hogy a szavak mögött nem gondolat, hanem csupán üres frázis, szóvirág, hamisság rejtőzik. Ennek feladója nem más, mint az Egyetlen, aki maga az abszolút igazság. Igaz, hogy a kódolás, a jelrendszer koronként és társadalmanként más és más, ám ha a külsőségeket lehántjuk róla, a lényeg mindig ugyanaz marad. Bár a csatorna, az üzenet továbbításának módja is sokat változott – a vándorprédikátoroktól az autós istentiszteletig –, ez sem tudta befolyásolni a lényeget. A zaj bizony nagy, fenyegető ellenség, sőt időlegesen képes még háttérbe is szorítani az üzenetet, de alapigazság, hogy véglegesen soha nem kerülhet felülre, soha nem lesz képes felülírni az igazán fontos, értékes hírt: az evangélium üzenetét. (Példa erre az elmúlt tizenöt évet megelőző időszak, amikor pénzt, időt, energiát nem sajnálva próbálták elhallgattatni az igaz szót, s bár kétségtelenül nyertek csatákat, a harc végső kimenetele soha nem volt kétséges.) A dekódolás számtalan problémát vet fel; ennek – egyebek mellett – az az egyik oka, hogy a kereszténység a mai napig nem tudott egységre, egyességre jutni. A sor végén azonban mégis ott állunk mi, a magukat Krisztus követőinek valló vevők, akiknek alapvető kötelességük és céljuk, hogy értsék, megértsék, elfogadják, megéljék s – ami szintén lényeges – tovább is adják az üzenetet, amelyet az Úr küldött.

Van tehát kiút a kommunikációs útvesztőből! Mindenkinek rá kell találnia „a rendszerre”, s el kell köteleznie magát mellette, hogy az végigkísérje egész életét. Hiszen a Biblia – melyet kommunikációs bravúrnak is tekinthetünk – rendszeres olvasása nemcsak az egyik legszebb lutheránus hagyományunk, hanem megoldást is kínál. Nem jelent elvesztegetett időt, nem okoz csalódott perceket, de segít kimenekülni a kétes értékű helyzetekből. Hittel átszőve pedig megáldott, értelmes életet és – ami még fontosabb – az üdvösséges jövő reménységét jelenti.

Gyarmati Gábor