Élő víz

Koszorúra gyűjtöttek egy lakóközösségben. Az egyik lakótárs, akiről mindenki tudta, hogy szorgalmas templomba járó, e szavakkal hárította el a kérést: „Ne haragudjon, én nem járulok hozzá. Engem az illető felesége megbántott, ő maga mindig köszönés nélkül ment el mellettem. Nem haragszom, megbocsátottam, de ezt nem tudom elfelejteni. Nyugodjék békében – az én hozzájárulásom nélkül.”

Istennel a világ csak rajtunk keresztül találkozhat. Ezért az ő mienktől teljesen eltérő gondolataival, a mindenséget – s benne kivétel nélkül minden embert – átölelő szeretetével legelőször nekünk, magunknak kell tisztába jönnünk. Utána azokkal kell beszélnünk erről, akik vallásos, templomba járó emberek. Mert hiszen ők azok– velünk együtt –, akiknek életéből kiolvashatja a világi ember Isten üzenetét. Azt, hogy „úgy szerette Isten a világot…” De vajon kiolvashatja-e?

Jó érzéssel vagy keserű szájízzel nyugtázzuk, amikor a népszámlálás alkalmával egy-egy településen sokan, illetve kevesen vallják magukat valamilyen egyházhoz tartozónak. Arról azonban nem készülhet statisztika, hogy a vallásos emberek hány százaléka okoz megbotránkozást a „kívülállóknak” szeretetlen, önző, személyválogató, bűnöket évekig, évtizedekig felhánytorgató megnyilvánulásaival. Ezért még mielőtt bizonyos emberek egyházellenességén, hitetlenségén fennakadnánk, azokkal kell közös nevezőre jutnunk, akikkel vasárnaponként egy padban ülünk a templomban, mert hiszen minket bízott meg Urunk azzal, hogy tovább sugározzuk az ő világosságát a világ sötétségében.

Az istentiszteletről mindig Isten áldásával indulunk tovább. „Az Úr áldjon és őrizzen meg téged! Az Úr világosítsa meg az ő arcát rajtad!” – hangzik vasárnapról vasárnapra. Igéjében őt szemléltük, az imádságban őrá emeltük tekintetüket. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a róla ránk áradó fényt az emberek közé vigyük a hétköznapokban.

Hányszor elmondtuk már életünk során: „…jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” Akkor hát ne késlekedjünk! Ne várjuk ölbe tett kézzel, hogy mikor lesz már meg, mikor jön már el… Hiszen mi vagyunk ennek az országnak az építőkövei, Isten akaratának keresői és követői. Ő rendelt bennünket munkatársaivá. Az ő akarata az, hogy gondolatából akárcsak egy morzsányit is megértve világítsunk ott, ahol vagyunk, ahogy az alkalom megkívánja. Nekünk, hacsak nem kifejezetten erre szól a megbízatásunk, nem kell szóval győzködnünk senkit. Az embereknek ott, ahol élünk, találkozniuk kell valakivel, akit nem ismernek, csak érintését érezhetik a szívükön. Feltéve, ha erre Urunk minket felhasználhat. Bennünk a megszokottól eltérő gondolkodással kell szembesülniük anélkül, hogy ezt bárki rájuk akarná erőltetni. És akkor megtörténhet, hogy az idők során kérdés születik bennük; talán lesz közöttük, aki a titok nyomába ered, mert nem érti, mitől tudunk bizakodóbbak, megbocsátóbbak lenni. Talán közülük is bekerül egyik-másik a titokzatos erő vonzáskörébe, és elindul a fény irányába. Talán megkérdez minket is erről-arról. Az is lehet, hogy érdektelen, közömbös marad. Ez azonban nem a mi dolgunk.

A mi dolgunk az, hogy ha Isten lámpásnak szánt, ne csak szélcsendes helyen próbáljunk világítani. Ha sónak rendelt, engedjük, hogy belekeverhessen a körülöttünk élők „ételébe”. Ha akarata ez: „szentek legyetek”, akkor különítsük el magunkat rendszeresen az ő számára a belső szoba csendjében, hogy rámutathasson: mi az, amitől szabadulnunk kell, és hogy megtölthessen szent Lelkével. Ha országa belőlünk, az élő kövekből épülhet, akkor legyünk megkülönböztethetőek az élettelen kövektől!

A böjtidő különösen jó alkalom arra, hogy átgondoljuk, mi üresedett rutinszerűvé hívő életünkben, mi akadályozza, hogy világítóeszközök lehessünk Isten kezében. „Vigyázz tehát, hogy a benned levő világosság sötétséggé ne legyen!” (Lk 11,35)

Szántó Vilmosné