evél&levél

Biztos vagyok benne, hogy id. Hafenscher Károly cikkének – amely az Evangélikus Élet január 30-i számában jelent meg – a címe csak figyelemfelkeltő szónoki kérdés. Mint az Egri Hittudományi Főiskola ökumenizmust tanító és a Krisztusban hívők egységéért fáradozó teológiai tanára állítom ezt. Talán megtehetem, hiszen ismerem a cikk szerzőjét, ismételten hallgattam előadásait. Tudom, hogy az ökumené olyan nemzetközileg elismert szakembere tette fel ezt a kérdést, aki jól ismeri az ökumenizmus alapfogalmait és a katolikus egyház ökumenizmusának alapelveit.

Az lehet, hogy a közbeszédben előfordul, hogy a katolikusok „más vallásúaknak” nevezik az evangélikusokat, de ez nem a Krisztusban való testvériségünk tagadása akar lenni. A más vallású kifejezés csak azt akarja jelezni, hogy az illető nem katolikus. Mindnyájan tudjuk – főként mi, akik ökumenikus teológiával is foglalkozunk –, hogy a II. vatikáni zsinat minőségi különbséget tesz a más vallásúak (zsidóság, iszlám) és a nem katolikus keresztények között. Túlzottnak érzem tehát a cikkben megjelenő aggodalmakat a katolikus egyház szemléletmódjának esetleges megváltozásával kapcsolatban. Talán azért is, mert a professzor úr cikkében rengeteg olyan szép példát emleget, melyek arra utalnak, hogy alaptalanok a félelmei.

Az ökumenikus mozgalom egyik gyümölcse éppen az „újra megtalált testvériség”. Ezt hangsúlyozza II. János Pál pápa is ökumenikus enciklikájában: „Az egy-egy felekezethez tartozó keresztények már nem ellenségnek vagy kívülállónak tekintik a többi keresztényt, hanem a testvért és nővért látják bennük.” (US 42) Az enciklika szerint ez abban is megmutatkozik, hogy „figyelmesebbé válik a szóhasználat”, amikor egymásról beszélünk. Az ökumené korszakában a katolikusok már véletlenül sem mondják a protestánsokat eretneknek vagy szakadárnak, hanem ismételten csak „keresztény testvéreinkről”, a „többi megkereszteltről”, a „többi keresztényről” szoktunk beszélni. Egyébként a II. vatikáni zsinat is kéri, hogy igyekezzünk kiküszöbölni azokat a szavakat, állításokat és tetteket, amelyek az igazság és méltányosság szerint nem felelnek meg a különvált testvérek állapotának, és így nehezítik a velük való kölcsönös kapcsolatunkat (UR 4).

Nincs szándékomban, hogy részletesen megválaszoljam a hosszú cikk több olyan állítását, amely szinte arra utal, hogy valami megváltozott a katolikus egyház ökumenikus felfogásában. Csak egy bekezdésre reflektálnék kifejezetten, mert az interkommunióval kapcsolatos cikkem (Az eucharisztiáról az egységtörekvés korszakában, Új Ember, 2005. január 16.) révén megszólítottnak érzem magam. Kétségtelen tény, hogy a katolikus egyház – néhány rendkívüli esetet leszámítva – továbbra sem tartja megengedhetőnek az interkommuniót. Nekünk, katolikusoknak az a véleményünk, hogy az eucharisztia ünneplése nem eszköz az egység elérésére, hanem a már megvalósult egység látható jele, ahogy ezt Pál apostol is tanítja: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesülünk.” (1Kor 10,17) Ez az álláspont (állandóan elhatárolódó?) azonban nem szünteti meg a jövőre nézve a közös úrvacsorázás reményét, mint ahogyan azt a professzor úr állítja. A pápa az előbb említett enciklikájában ezzel kapcsolatban vigasztal és bátorít bennünket, az eucharisztiában is megmutatkozó egység után vágyakozókat: „Nagyon vágyódunk arra, hogy az Úr egyetlen eucharisztiáját közösen ünnepeljük, és ez a vágy már a közös dicséret és könyörgés tárgya. Közösen fordulunk az Atyához, s ezt egyre inkább egy szívvel tesszük. Közben egyre közeledni látszik, hogy végleg megpecsételhetjük ezt a valós, jóllehet még nem teljes közösséget. Száz évvel ezelőtt vajon ki mert volna erre gondolni?” (US 45)

Krisztusban és az apostoli szolgálatban testvére:

Dolhai Lajos római katolikus teológiai tanár