Keresztény szemmel

Nyáron a családommal a tengerparton jártam. Egyik nap rövid sétára indultam egyedül. Kagylókat gyűjtögettem a homokban, aztán csak ültem, és hosszasan csodáltam őket. Mindnek más-más színe és formája volt. Az egyik kicsi és sima, a másik nagyobbacska és érdes felületű. Ám mindegyik rejtett magában valami titokzatos szépséget, egy darabot a teremtés titkából.

Lábam előtt frissen szerzett gyűjteményemmel arra gondoltam, hogy életem eltelt évei is olyanok, mint ezek a kagylók. Az egyik szebb, színesebb, több fénnyel és örömmel teli. A másik kopottabb, szürkébb, esetleg kimondottan fekete.

Amikor megszülettem, háborús fellegek gyülekeztek az ország felett. Ahogy cseperedtem, sem éreztem a nehézségek súlyát, mert édesanyám szeretete féltőn óvott minden rossztól. Sokat nélkülöztünk, nehéz körülmények között éltünk. Anyám előttem soha nem sírt, legfeljebb csak titokban hullatta a könnyeit. Élénken emlékszem a mosolyára és a fényre a szemében. Egyszerű asszony volt, és nagyon szeretett élni. Sok mindent tanultam tőle. A megsárgult lapú Bibliát, amelyet örökül hagyott rám, ma is becses kincsként őrzöm. Ahányszor csak fellapozom, régi emlékeket idéz fel bennem. Eszembe juttatja, hogyan tanította meg nekem anyám az Úr imádságát. Szinte most is magam előtt látom törékeny alakját, érezni vélem, ahogy egykor megsimogatta a fejemet, mielőtt elindultam az iskolába, és szinte hallom, ahogy minden reggel – mintegy úti áldásként – kedvenc igéjét mondja: „…akik az Úrban bíznak, erejük megújul…” (Ézs 40,31)

Szegény, jó anyám! Szüksége is volt az erőre és a bizalomra, hiszen apámat behívták katonának, és ő nem jött többé vissza a frontról. Magunkra maradtunk, anyám meg én. De bármi is ért bennünket, ő soha nem adta fel. Még akkor sem, amikor megtudta, hogy nagyon beteg, és már nem sok ideje van hátra. Kórtól meggyötört kis teste szinte elveszett a fehér kórházi ágyban. Engem megdermesztett a félelem és a fájdalom. Ő még akkor is, ott is erőt adott azzal, ahogyan mondta: „…akik az Úrban bíznak, erejük megújul…” Neki valóban maradt ereje arra, hogy méltósággal és derűvel hagyja itt ezt a földi világot.

Én maradtam. Felnőttem, tanultam, dolgoztam. Férjhez mentem, gyermekeim, majd unokáim születtek. Röviden mindössze „csak” ennyi volt az életem. Bizony, most már én is lassan hazafelé, a mennyei hazába készülök…

Révedezésemből kis unokám hangja riasztott fel: „Nagyi, te mit csinálsz? Milyen szép kagylóid vannak! Az egyik az enyém lehet?” „Hát persze, kincsem!” – válaszoltam, és elcsodálkoztam azon, hogyan kerülhettem gondolatban ilyen messze az én szép kagylóimtól, amelyek közül az egyik tetszetősebb, színesebb, a másik kopottabb, szürkébb, ám amelyek mindegyike magában rejt valami titokzatos szépséget, egy darabot Isten, az élet és a szeretet titkából.

– szg –