Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nyáron a családommal a tengerparton jártam. Egyik nap rövid sétára indultam egyedül. Kagylókat gyûjtögettem a homokban, aztán csak ültem, és hosszasan csodáltam õket. Mindnek más-más színe és formája volt. Az egyik kicsi és sima, a másik nagyobbacska és érdes felületû. Ám mindegyik rejtett magában valami titokzatos szépséget, egy darabot a teremtés titkából.

Lábam elõtt frissen szerzett gyûjteményemmel arra gondoltam, hogy életem eltelt évei is olyanok, mint ezek a kagylók. Az egyik szebb, színesebb, több fénnyel és örömmel teli. A másik kopottabb, szürkébb, esetleg kimondottan fekete.

Amikor megszülettem, háborús fellegek gyülekeztek az ország felett. Ahogy cseperedtem, sem éreztem a nehézségek súlyát, mert édesanyám szeretete féltõn óvott minden rossztól. Sokat nélkülöztünk, nehéz körülmények között éltünk. Anyám elõttem soha nem sírt, legfeljebb csak titokban hullatta a könnyeit. Élénken emlékszem a mosolyára és a fényre a szemében. Egyszerû asszony volt, és nagyon szeretett élni. Sok mindent tanultam tõle. A megsárgult lapú Bibliát, amelyet örökül hagyott rám, ma is becses kincsként õrzöm. Ahányszor csak fellapozom, régi emlékeket idéz fel bennem. Eszembe juttatja, hogyan tanította meg nekem anyám az Úr imádságát. Szinte most is magam elõtt látom törékeny alakját, érezni vélem, ahogy egykor megsimogatta a fejemet, mielõtt elindultam az iskolába, és szinte hallom, ahogy minden reggel – mintegy úti áldásként – kedvenc igéjét mondja: „…akik az Úrban bíznak, erejük megújul…” (Ézs 40,31)

Szegény, jó anyám! Szüksége is volt az erõre és a bizalomra, hiszen apámat behívták katonának, és õ nem jött többé vissza a frontról. Magunkra maradtunk, anyám meg én. De bármi is ért bennünket, õ soha nem adta fel. Még akkor sem, amikor megtudta, hogy nagyon beteg, és már nem sok ideje van hátra. Kórtól meggyötört kis teste szinte elveszett a fehér kórházi ágyban. Engem megdermesztett a félelem és a fájdalom. Õ még akkor is, ott is erõt adott azzal, ahogyan mondta: „…akik az Úrban bíznak, erejük megújul…” Neki valóban maradt ereje arra, hogy méltósággal és derûvel hagyja itt ezt a földi világot.

Én maradtam. Felnõttem, tanultam, dolgoztam. Férjhez mentem, gyermekeim, majd unokáim születtek. Röviden mindössze „csak” ennyi volt az életem. Bizony, most már én is lassan hazafelé, a mennyei hazába készülök…

Révedezésembõl kis unokám hangja riasztott fel: „Nagyi, te mit csinálsz? Milyen szép kagylóid vannak! Az egyik az enyém lehet?” „Hát persze, kincsem!” – válaszoltam, és elcsodálkoztam azon, hogyan kerülhettem gondolatban ilyen messze az én szép kagylóimtól, amelyek közül az egyik tetszetõsebb, színesebb, a másik kopottabb, szürkébb, ám amelyek mindegyike magában rejt valami titokzatos szépséget, egy darabot Isten, az élet és a szeretet titkából.

– szg –

::Nyomtatható változat::