Keresztény szemmel

Nehéz időket élünk – szoktuk ismételgetni a közhelyet, amikor nem mennek igazán jól a dolgaink. S valóban: sok küszködést, nehézséget látni országszerte, sok minden nem a várakozásainknak megfelelően – és még kevésbé a kívánalmaink szerint – alakult az elmúlt időszakban. Ez mind szellemi, mind pedig egzisztenciális értelemben véve nemcsak aggasztó, de olykor fájdalmas is. S még ezt is tetézi az állandó, unalomig ismert, viszolygást keltő közéleti civakodás, a sokszor kicsinyes verbális ökölharc. Ember ember ellen acsarkodik a társadalmi élet szinte minden síkján, meg-megbontva ezzel a magánélet védőburkát is. Családokba férkőzik be az ellentét, testvér fordul testvér ellen, mert kiderül valami, ami addig titok volt, vagy mert nem sikerül konszenzust kialakítani valamilyen fontos (vagy annak vélt) kérdésben.

Pedig pont ilyenkor, a nehézségek idején van igazán nagy szükség egymás megértésére és a testvéri szeretetre. Hiszen mennyivel nehezebb idők is jártak már ezen a földön, hány valóban tragikus eseményen segítette már át az érintetteket a keresztényi megértés, segítőkészség és szeretet! Szinte fel sem fogható, hogy miként lehetett túlélni a gályarabság éveit vagy az üldöztetés, bujkálás időszakát. Voltak, akikre az Úr olyan terhet mért, amelynek már az említésétől is elborzad a ma embere. S ha távolabbra tekintünk a történelemben, több száz év múlva sem láthatunk békét az ellenségeskedés helyett. Fejlődés helyett ismét hanyatlást, megértés és a keresztény értékek megbecsülése helyett ismét pusztítást találunk abban a múlt század közepi időszakban, amikor az is elég volt a meghurcoláshoz, ha valaki nem a kellő lelkesedéssel éltette, tapsolta meg az éppen aktuális szónokot. Az pedig magától értetődően első számú ellenséggé vált, akiről megsejtették, hogy templomba, gyülekezetbe jár, vagy éppen hittanra járatja a gyermekét. S ha e bűnök igazolására netán még tanú is volt – márpedig sokszor akadt egy-egy megfélemlített vagy megzsarolt ember –, akár börtön vagy munkatábor is várhatott az elítéltre tisztességes igazságszolgáltatás, tényleges tárgyalás nélkül.

Ám ezeket az időszakokat sem a panasz jellemezte. Se szeri, se száma a nehézségek közepette is szilárdan kitartó, a szennyben tisztán maradó, panaszt nem ejtő testvéreinknek. Megemlékezésekben, beszélgetések során, visszaemlékezésekben sokszor hallhatunk erről, de ilyenkor is csak ritkán hangzanak el panaszkodó, még kevésbé gyűlölködő, szitkozódó beszédek. Pedig sokan vannak, akiknek ebbéli jogát – emberi mércével mérve – nehéz lenne elvitatni. Mégsem ez a jellemző; sokkal inkább a szelíd, csendes, elfogadó magatartás jellemzi protestáns eleinket, melyben a szenvedő ember Jézusra tekint, és testi-lelki fájdalmak között vergődve is képes kimondani: „Uram, mi ez a te kínjaidhoz képest?”

Böjtben járunk, Jézus szenvedéstörténetének és feltámadásának ünnepéhez közeledünk. Méltóbb hát a közelgő eseményhez a befelé fordulás; válasszuk a csöndet a harsányság helyett. Hiszen nem kell ahhoz megalázkodnunk, hogy mosolyogva viseljük a nehezebb időszakokat is; nem kell ahhoz megalkuvónak lennünk, hogy ne ordítsunk azonnal, ha jogtalanság ér minket, s nem kell árulónak éreznünk magunkat azért, mert nem menetelünk az első sorban a hangadók mellett.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy megszabadulhatunk a társadalom jobbítása érdekében kapott mandátumunk által reánk rótt kötelezettségeinktől. Nem hagyhatjuk szó nélkül, ha hazugsággal, tisztességtelenséggel találkozunk, és nem hunyhatunk szemet felette… Ám fontos, hogy még ilyenkor is az embert, a megtévedt testvért lássuk a másikban, akit szeretni kell és lehet, akihez kötelesség – gyakran nehéz szolgálat – kapcsol. Nekünk kell megláttatnunk a helyes utat! De biztos a siker, ha Megváltónkra emeljük tekintetünket, és nem feledkezünk meg hálát adni azért, hogy közéleti kínjaink mennyire eltörpülnek a világ más tájain dúló háborúk, a természeti katasztrófák és az emberi gonoszság ezernyi megnyilvánulása mellett.

Gyarmati Gábor